Az ígéretem semmivé foszló kutyatej nyíló virága.
Kettőt lépek hátra
Háromra reményt lehelek a szájra
Ami mézes mosolyráncával simítja a lüktetést.
Karja biztos heveder a vállamon,
Alámerülök levegőtlenül
Ő megdicsér ügyetlenül
Én csak reszketek.
Erről később okíthatnának bölcs emberek
De most még félve szökik ki a csönd,
Cserben hagy a cserfes gyermek,
Egy ismeretlen felnőtt dönt.
Nehogy már megbontsak egy atomot!
Felfordítanám vele a vizeket, a mozdulatot.
Nézd! Itt úszik az egyik apróság,
Még most kelt éltre a bordáim között.
Kár harcolni, már kettőnk közé költözött.
Fénysebesen terpeszkedik, most még talán ebihal,
De nem fejeltem, hogy minden megöregszik
Aztán egyszer elhal.
