Nehezemre esik belátni, hogy ha vége a terápiának, lezárok valamit valahogyan záróvizsga nélkül. Nincs abszolválás, nincs a végén egy keményfedeles diploma. Mondjuk valószínű, hogy útközben vizsgázgattam újra és újra.
Amikor először beültem abba a székbe, azt mondtam:
"Nem azért jöttem ide, hogy kapjak egy tablettát, ami megoldja minden problémám. Azért jöttem, hogy megértsem, hogyan és miként oldhatnám meg egyedül az elkerülhetetlent."
Huszanhat éves voltam. Durván minden héten kedden kitartóan eljártam és kerestem a válaszokat. És mégis... csak most, a végén értettem meg, hogy mégis csak arra vágytam, amire mindenki. Nem kértem azonnal tablettát. Titokban abban reménykedtem a végén én állítom majd elő saját magamnak, és akkor vehetem be amikor fáj. Óriási! :D A leggyötrelmesebb pontja a záróvizsgának talán mégis csak ez. Ráeszmélni ennyi okoskodás után, hogy a jövőben ugyanúgy maga alá fog gyűrni minden. Eltapos, összenyom és megrogyasztja a térdeim. Nem lettem elhivatottabb, nem fogytam le, nem vagyok sikeresebb és szebb.
Persze...persze...talán ügyesebb ember lett belőlem. Ügyesebb a felismerés, rövidebb a gyötrelem. De jobb lánya lettem a szüleimnek? Jobb testvére a nővéremnek? Jobb barát, barátnő? Ezt nem tudom.
Szeretnék szeretni és szeretném, ha szeretnének. Félek, hogy ez elmúlik. Örök hűséget, bajtársiasságot, kizárólagos jogokat a figyelemre és odaadásra. Röviden: a zenbuddhizmus nem jött össze basszameg...
Szóval azt hiszem azt akartam, hogy ne fogjon rajtam a fájdalom. Mikor becsapnak, elárulnak, elhagynak az emberek. De ha egy műanyag bábu leszek, az a rengeteg felhőtlen jó sem ér el, csak az átlag rezignáltság skáláján billegnék, amíg meg nem halok.
Úgyhogy úgy tűnik nincs más hátra:
Rizikót kell vállalni!
