Szív-válasz

Rájöttem, miért nem mozdul a szívem! A legtökéletesebb pasi akar velem járni. Nem mászik rám az első este, és nincs miért visszautasítanom. Tegnap este összeszedtem kínomban, hogy hol lehet bennem a hiba. És szépen felsorakoztak emlékeim jelzőlámpái ott, ahol épp sor került volna valamilyen kontaktusra egy pasival. 

Hat-hét éves vagyok. Épp csak felfedezem a másik nemet, amikor a padtársam rájön, hogy nagyon tetszik egy fiú. A nevemben szerelmes levelet hagy neki, ő pedig fújjogva menekül előlem, pedig tulajdonképpen nem is szóltam hozzá. Sokáig irtó szerelmes vagyok belé, de rám sem néz.

Tizenegy éves vagyok. Egy osztálykiránduláson a szomszéd szobából átszűrődik, ahogy a fiúk pontozzák a lányokat. Csak engem hagynak ki. Valaki megkérdezi miért, mire egyöntetűen fújolnak. 

Tizenhat éves vagyok. Már minden lány az osztályban túl van az első csókon. Kétszer. Elmegyek egy kocsmába. Kinézem az első tetkós pasit, aki jóval idősebb nálam. Rámosolygok, odajön és hátravisz a bokrok közé. Erőszakosan bedugja a számba a nyelvét, fémes ízt érzek. Ez piercing? Rögtön benyúl a bugyimba. Kérem, hogy ne tegye, és ekkor fel van háborodva. Bevillan egy, aztán két-három kép a gyerekorvosnál. Az arca szúr ahogy közel húz magához és megölel. A titkárnő szándékosan elfordítja a fejét, ő pedig azt mondja: "nincs semmi baj, csak megvizsgálom...".

Tizennyolc vagyok. Túl az első tinglitangli kapcsolaton, amiből a srác lépett ki, két hónap után. Utána egy kedves barna srác kezd el találgozgatni velem. Gyorsan halad. Mindenhol durván csókol, ahol lehet vetkőztet. Szólok neki, hogy ne siessen ennyire, még nem vagyok készen. Végül engedek az agressziónak, és ruhátlanul pityergek. A következő is jó bulinak gondolja, ha a falnak vágja a vállam. Ez olyan szexi. Kikéri magának, mikor nem akarok tovább menni. Kérem, hogy ne legyen durva. De valójában semmi sem úgy történik, ahogy szeretném. Mind elhagynak. És mikor végre eljön az Igazi, én már csak egy érzéketlen fadarab vagyok. Már nem akar megdobbanni a szívem. 

The Captain

Szóval történik ez a levelezősdi. Egy igazi, nekem való, izgalmas projekt. A Kapitány ügyesen veszi a kanyarokat. A témátlanságból üdítő viccet csinál, és nem állítja meg az sem, ha beszakad a posta álmennyezete. Bár azt állítja, hogy picit ráfeszült az elején, hogy elég élvezetesek legyenek a levelek, én mégis inkább a terápiában bízom. Egyszerre szeretném meggyógyítani a magam lelkét, és befoltozni az Övét, ott ahol kéri. Ha közben barátokká leszünk, az plusz öröm.

Mikor legutóbb ilyesmit csináltam, az illető megkérdezte: "Honnan tudtad, hogy fáj, mikor még nem is meséltem róla?" 

Én meg azt mondtam: "Nem tudtam. Csak éreztem." 

Nem csak a levelet adja fel szorgalmasan, de igyekszik a kihívásokkal is. Hogy ez mindenkin segít-e, azt nem tudom. De apránként gyógyító hatásúak, az egész biztos. Egyébként meg minden választható. Ha nem akarja tovább, majd úgyis elmondja, én pedig sosem erőszakoskodom. 

Mesélek Róla picit:

Ő egy igazi szentimentális álmodozó. Mindenről van véleménye. A lányokkal nem túl szerencsés. Szenvedélyes hobbiművelő, jó hallgatóság és mindig figyelmes tanácsadó. Egyenrangú félként tekint a nőkre, és tulajdonképp minden féle emberre, ami borzasztóan szimpatikus. Elképesztően nagy az igazságérzete, ami sokszor nem hagyja nyugodni. Ám de ezt a megfelelő motiváltsággal ki tudná élni a kreativitásban. A belső szorongása, és a fiatalos úttalansága teszi őt igazán érdekessé. Az üres vászon őt megrémíti. Szerintem pedig irtó klassz, hiszen még bármi rákerülhet!

Van pár aggályom is a projekttel kapcsolatban, amit azért nem akarok durván részletezni, mert az előző posztok borzasztóan lehangolóak voltak. (Mármint az előző kétszáz :D)

Az egyik ilyen, hogy szívesen bandáznék Vele, és ezt többször szóvá is tettem már. De fogalmam sincs, hogyan mossam össze a kettőt. A levél megírása és elolvasása közben szinte már-már kiszáll a testemből az, aki általában benne vagyok. Biztonságos, forró takaró ölelésébe bugyolálva bármit leírhatok. Nem társul hozzá semmiféle grimasz, kócos haj, elnagyolt gesztusok. Talán csalódás lenne újra látni egymást. Nem emlékszem a hangjára... Tulajdonképpen arra sem emlékszem milyen magas. Összesen egyszer találkoztunk, és az sem sűlt el túl jól. Na de mindegy is... ezt majd a jövőben kell kitalálnom, és megoldanom. 

Más parák is vannak, ugyanis nem csak én adom a kihívásokat, hanem ő is. És ennek is köszönhetem, hogy összefutottam egy csávóval, aki iszonyú megnyerő. Nagyon jóképű, és kedves, feltehetően odavan értem. Nem halmoz el bókokkal, meg raffaellóval... De abból érzem, ahogy rám néz és mosolyog. Az első randiról másodikra hívott. Moziba, ráadásul... Mindent annyira kiszámíthatóan tökéletesen csinál. Mintha jégpáncélba zárná ezt az egészet. A pillanat egy üvegbúra alatt, művirággal. Igyekszik nagyon, pedig. Felhív, megkérdezi, hogy vagyok, mire vágyok. Elmondja, hogy higgyem el, sok közös van bennünk. Mégis gépiesnek érzem. A szívem meg sem mozdult az előző alkalommal. És én várom, hogy kiruhdalja a bordáimat. De még nem történik semmi. Azt hiszem, egyelőre csak türelmes leszek...