Bele akartam kezdeni ebbe a bejegyzésbe már egy hete. De mire ideültem hozzá, már azt sem tudom milyen dühös mondatok cikáztak a fejemben. Valahogy beégett a retinámba az arcod, ahogy azt mondod, nem voltak csöndes percek, mert ha lettek volna is...én azonnal kitöltöttem az űrt. És ez inkább volt hirtelen gúnyos megjegyzés, mint hálás bók, amiért könnyű velem beszélgetni. Hát ez vagyok én. Az idegtépő végeláthatatlan beszéd. Aztán pár perccel később látom, hogy könnyes a szemed és zavarodottan, megindultan vallani kezdesz, hogy hiányzom a nap minden percében. Összezavarodom én is. Egyszerre nehéz lesz a mellkasom.
Megcsókolsz, azt mondod: szeretsz. Hamisnak hangzik, mint egy betanult színpadi dialógus. De már egymást öleljük, és megint sírok. Egy belső piros lámpácska figyelmeztet, hogy ne higgyem el egyetlen szavadat sem. Tényleg? - kérdezem. És végtelen elveszettséggel a szemembe nézel és bólogatsz. Na tessék. Ez most nem hazugság. Olyan nagylelkű sosem voltál, hogy szerelmet hazudj nekem. Szóval kénytelen vagyok elhinni, hogy ma délután megint szeretsz engem. Közben őrületbe kergetlek, manipulállak, megvezetlek és telebeszélem a fejedet. De amúgy nem is erről van szó... egyszerűen káosz bilincseli a gondolataidat, ezek pedig csak akkor tiszták, ha nincs ott senki. Végülis séta közben megfogtad a kezem és arról meséltél mi hiányzik veszettül, mióta nem vagyok ott. Elégedettnek kellene lennem, ugye? Nem sikerült kiradíroznod.
Megszelídítettelek, hogy aztán rám támadj.
Én is szeretlek. Csak ugye ez nem újdonság. Attól tartok van, ami erősebb ennél az érzésnél, és ez lassan engem is megbénít. Ez az, amit látni vélek rajtad alkalmanként, alattomosan kettőnk között feszül és várja, hogy elpattanhasson, mint egy gyenge gumiszalag. Ha középen szakad el, majd jól pofán csap mind a kettőnket a: félelem.
