Debrecenben is tele a kirakat rímmel

Posztolj egy verset az utcára. Ne csak márciusban.

Mikor annyira jelentéktelen vagy, hogy napokig egy fintor se...
Mikor el kell fogadni, hogy az élet tovább döcög így is...
Azt többé nem szeretném sohase.
Sohase.

Így veszítettem el még egy barátot.

serceg a valóság

Általában egyedül utazom a liftben. Pedig ez tíz emeletes, meg csomóféle ember lakik itt. Ma kivételesen sokan tolultunk a szűk fémdobozba, én megnyomtam a magamét és mindenhol meg akart állni az a vacak. Szemben egy kislány rám nézett és azt mondta; - Anya, ki ez? - én meg arra gondoltam: Jé... lát?

A mennyeknél súlyosabb

"Gyűlölöm Anyát, gyűlölöm Apát"

versrészlet Kurt hálószobafaláró

"...rászokott arra, hogy szobájában a szekrénybe meneküljön. A

másoknak pánikot okozó, szűk, zárt helyet ő menedékért kereste fel."

A mennyeknél súlyosabb

Minden amire most vágyom

Nem ebben a sorrendben.

Csöndben kávézni kora reggeli napsütésben. 

Úgy, hogy közben nem hallom a mentő zaját.

Elbújni egy szobába, ahol körbe vesznek az emlékek.

Idegen kulcsokkal zárakat próbálgatni.

Néhány új holmit. (nem sokat, csak amennyi éppen kell.)

Menekülni innen. Messze, messze, lehetőleg szigetre.

Nyakamba akasztani azt, amelyiknek megtaláltam a zárját.

Sétálni az utcán, mikor senki se jár arra.

Levelet írni. (vagy kapni)

Univerzum sarkot a szobámba.

Multifunkciós, hasznos cuccokat.

Harisnyakötőt hordani, ami nem baj ha kilátszik.

Többet tanulni az etikettről.

Többet tanulni úgy mindenről.

Olvasni egy erdőben. (amikor nincs kullancs szezon.)

Ott lenni valami korszakalkotó megszületésénél.

Szebbeket álmodni.

Fésülködő tükör mellé ülni reggelente.

Lerajzolni az ábrándokat.

Engem soha el nem felejteni.

Elutasítani a dolgokat, amik minden nap eszembe jutnak.

Felvállalni a szürreálist, és nem szégyellni 

beszélgetés közben, hogy én ezt szeretem.

Többet látni a holdat a szabad ég alatt.

Az egész tegnap éjjel egy elmosódott rémálomra hasonlít, így ahogy visszatekintek rá. Egy bevásárlóközpont legtetején álltunk. Már a lehető legtöbb bódító anyag szétáradt a véremben, azt vártam végre ellazulok majd, és nem gondolok semmire. De csak fokozódott a szorongás. Kívülről láttam magamat több tíz méter magas párkányon, a szemembe hasított a város fénye. 

- Tudsz így vezetni?

- Persze, hogy tudok.

Kifelé menet pedig nekihajtottunk a padkának. Odabent lelassult az idő az utastérben. Visszajátszottam a jelenetet párszor a fejemben. Bumm-bumm-bumm. Apa az előbb hívott... dolgoznom kellene... eljátszottam a gondolattal milyen hamar érnénk le, ha ugranánk... apa az előbb hívott. Azt mondtam neki, nincs semmi baj. Mindig azt mondom: nincs semmi. Semmi sincs.

Beszippantott bennünket a péntek esti forgalom és láttam magam előtt a gumit, ahogy sebesülten nyolcasokat ír le alattunk. Most mondtam neki, hogy ajándékba adtam Dániel Annát. Megkérdeztem: vajon tetszeni fog neki? - Egész biztosan. 
El kell mennem a buliba, már legalább háromszor hívtak az este. A tükörbe néztem, és elárultak a szemeim. A kormányt kétszer is megrántottuk, de már számoltam vissza a métereket a parkolóig. Nincs sok hátra... "Ennél te sokkal okosabb vagy." Erről hadovált egy hang a fejemben. 

I hurt myself today

új edíció - denpasar

"Szerelem, pénz, hit, hírnév és tisztesség helyett igazságot adjatok."  Thoreaut

"Egyesek úgy érzik, nem érdemlik meg a szeretetet. Csak csendesen továbbállnak a semmibe, és próbálják lezárni a múltat."

"A gyerekek szigorú bírák, ha a szüleikről van szó, nem ismernek irgalmat."

"Olyan sok ember boldogtalan, még sincs bátorsága, hogy változtasson a helyzetén, mert arra nevelték, hogy az életben a biztonság, az alkalmazkodás és a hagyománytisztelet a fő."

still dreaming about it

"2008. június 27. Péntek 17:04"

Tegnap éjjel volt egy álmom. Már felnőtt voltam, és volt egy kisfiam. Olyan 5-6 éves lehetett. El akartam vinni a fodrászhoz, de nagyon félt tőle. Én meg megmutattam neki, hogy egyáltalán nem fáj, és levágtam egy kicsit a hajamból. Aztán kiesett egy egész rész. A gyerek később megtalálta a babám és levágta egy szabóollóval a szép szőke haját. Alig maradt ép terület. Mutatta, hogy Eszti baba a fodrásznál járt. Hirtelen dühös lettem, megütöttem és ordibáltam vele. Aztán beverte a fejét abba a kisasztalba, ami régen a bérházunkban üvegből volt... a baba az egyetlen emlék, amit a nagymamám hagyott rám. Az a nagymama, akit nem ismerhettem...

"2009. április 27. Kedd 16:45"

... ő a második anyukám. Soha nem találkoztam ezelőtt olyan emberrel, akinek nincs gyermeke és ennyi anyai ösztönnel, érzékenységgel van megáldva. A múltkor még azt is megálmodtam, hogy öt évvel később kisfiam született és kiderült, hogy meg fogok halni. Ezért nekik adtam a kisfiút..."

"2009. május 19. Kedd 11:12"

... nem volt otthon senki, de az erős búcsúzkodás azt súgta, hogy nem is akarja. Mikor elköszöntünk a kocsiban, meg akartam csókolni, de elfordult. Nekem... velem ilyen fajta elutasítás még nem történt meg. Ideges is lettem. Úgy felszívtam magam, hogy rácsaptam a taxiajtót és szóltam a barátnőmnek, hogy nyissa a kaput és húzzunk aludni.... --- ...Azt mondta, ha elég bátor lenne, elhívna a lakására. Elmondta, hogy van egy öt éves kisfia és elvált. Le voltam döbbenve, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mennyire máshogy viselkedik mint a többiek. Megkérdeztem, hogy mi lesz, ha én most fogom magam és átmegyek hozzá? Leoltották a villanyokat és korom sötét lett. Ott ültünk az ágyon, semmit nem láttunk. Kétszer is megcsókolt...

Csönd és némaság

Amilyen sokat beszélek hétköznap, olyan keveset mondok el. Ha jobban belegondolok egész nap semmi hasznosat nem szolgáltatok a világ felé. Na persze ha nem számítjuk bele a híreket, amiket felolvasok. Mert az elméletileg - a köznyilvánosság igen egybehangzó véleménye szerint - fontos. Az kérem fontos. És nem mondhatnám különösebben, hogy azon kívül, mennyit csökken a benzin - hazugságokat mondanék. Magamról főleg nem. Talán azért nem írtam hosszabb blogbejegyzést mostanában, mert nem akartam valótlan felesleges dolgokról fecsegni. Azt végülis megtehetném egész nap. De hogy a kételyeket eloszlassam, az élet a maga ismerős medrében csordogál. Zavaróan sok és kevés az idő így mind egyszerre. Többnyire szorongással telnek a hétköznapok. Valamitől mindig és állandóan ideges leszek. Pedig semmi szumátrai kisharcos nem kerget befordulva egy sötét utcasarkon. 

Szorongok a munkahelyen, nehogy elrontsak valamit. Szorongok akkor is, ha nem rontok el semmit. Ideges leszek itthon, hogy mit nem sikerült még megcsinálnom. A szárítókötélen három napja ropogósra fújta a 10. emeleti hegyi levegő a holmimat, kihűlt a borsófőzelék, amit 450(!) forintért vettem. (WTF???) Elmosogatnivaló, felmosogatnivaló... na az gyűlik. De eltört, összetört, tönkrement. Ebben a sorrendben és minden. És ez így mind mind frusztrál. Álmos is vagyok, mert korán kelek és szopatnak. Beakad, lefagy, felcsavarodik, leszakad, recseg ropog nem jól működik. Szusszanok egyet két rohanás között és mandarint hámozok abba a két perc pisiszünetben. Bűntudatom van, mert pogácsát ettem előtte. Ennek meg már se íze se bűze, csak tele van a nyamvadt maggal. Rágom a savanyú húst, eldobom a héját a kuka felé, mellé megy. Lehajolok, felveszem és megint... a k*rvaéletbemár... 

Megnyitok egy weblapot, nem tetszik amit olvasok. Sms-t kapok: nem jön. Jó nem baj. Tegnap se jött, meg ma se fog. Holnap egyébként visszaseír, mer' nincsen gépnél. Szóval végülis eltelik majd az idő nem történik semmi. Visszakanyarodom a weblapra, végig olvasom, pedig tudom mit fogok látni. Elkap egy kisebb roham, kapkodom a levegőt, valami fojtogat. Úgy zsiborog a szám, meg ég a bőröm felszíne. Bocsánatot kérek és kiszaladok a mosdóra. Tizenegy perc, huszonöt másodpercig ülök a fedelén és próbálom a térdem közé hajtott fejemből kisóhajtani a zúgást. Már nem emlékszem mitől lettem ideges. Csak magamat látom a tükörbe, meg hogy mosom az arcom. Vizes lett a hajam, meg a ruhám. Pedig mind a kettőt szépre vasaltam hajnalban. Nem baj. Van még idő. Még sok reggel vasalhatok.

Gyorsan lekeverem a napot. Ütemesen járnak az ujjaim, egyik helyiségből a másikba ugrálok. Megdicsér a kollega, elpirulok. (Miért?) Még egy buliba is elhív. Azt mondom: "meggondolom." Pedig semmi dolgom sem lesz. Igazán... Ugyan mivel tölteném a napot? 

Vissza a sodrásba, már kerekeken zötykölődök, semmire sincs idő. De gondolkodni túl sok szabad percet találok. Hogy is mondtad? Önámítás?

Butaság. Még lázadok. Buddha azt mondta: "Az vagy amit gondolsz. S a gondolatod Minden." Ha ez tényleg így van, én láthatatlan vagyok. Megkérdezem: ki lát? És kerülgetős, hamiskás, keserű válaszok jönnek. Vagy semmi.

How do you feel next to me?

Who do you feel when you next to me?

Option A: I feel, that I can be myself.
Option B: I feel, that I'm somebody else...
Option C: ...start to feel, that I'm a bad person.
Option D: ---I feel, that I'm nobody.

Option X: I feel, that I'm a better version of myself.

gyakorlatilag benne se voltam

Gyakorlatilag benne se voltam a listába.
Szellemalakban suhanó szellem porcelánba.
Gyakorlatilag képbe se illeszt a keret,
Villanásként betonba ásott gödörbe temet.

Halomba rakott parázson gyullad
Spontán reakcióm hazugságba fullad,
De nem szólhatsz senkinek, a titok zár
Szívesebben szalad a szomszédba már.

Szívesebben nekiszorítom éjjel az arcom
Hideg kőpadlónak feszül a testem, a hangom.
Visszaverik a fények és a tények
Hogy többé nem kell semmi csak a lényeg.

Arra kérlek, arra kérlek te tintafolt a lapon
Szárítsd fel a súlyos szót felkarcolva a padon
Felolvasni nem szabad,
De minden reggel ott lesz.

You can choose to live in the front row, or the third...

4 és 5

5: Remélem nem fordultál be miattam. Sajnálom, ha így volt. Soha nem tudom meghálálni amit értem tettél.
4: Bánt?
5: Úgy érted bánt-e, hogy ez történt? Számít ez?
4: Nem. Már nem számít.
5:  Se visszacsinálni nem lehet, se jelentősége nincs igazából. Szeretném, ha boldog lennél.

A legjobb önigazolás

" 5: Ha az volt az értelme ennek az egésznek, hogy tapasztaljunk, akkor én elvégeztem ezt a házi feladatot.
  4: Nincs házi feladat.
  5: Nyilván ezer új dolgot lehetne még látni, de én már láttam mindent.
  4: A világ ezek szerint a befogadásról szól. Láttál mindent. És mit láttattál?
  5: Semmit.
  4: Pedig ez izgalmas dolog.
  5: Nincs rá szüksége a világnak.
  4: Nem lennénk itt, ha nem lenne szüksége. "

Én abban hiszek, hogy mindennek két oldala van. A gyermek a rosszat látja és sír. A látó a jót, és nevet. A bölcs mindkettőt, és elfogad. A tapasztalás nem véges dolog, kapische? Nem hittem, hogy ilyen nyugtató a változatlanság. Főleg, hogy ebben a statikusságban én már teljesen más vagyok. Köszönöm.

Szirttelen, parttalan, szakaszhatárolás

Az aggodalom sziklahegyén támasztom a kezemet.

Feltettem egy aranymosolyt, mögötte a félelmet

Elrejteni nem volt nehéz, érdektelen hangzást

Halkan hallom hangodban a tengermorajlást.

Ahogy a Nap megy le az égen, úgy eltűnni lassan.

Kevesebbet beszélni, ahogy a néma hallgat zajban.

Behunyni a fájó szemet, vakságra tapadni.

Elengedni minden kezet, 'melyik megpróbál ölelni.

Szakadozott kémcsőben zubognak az életek.

Langyos, ázott kemikusok hümmögve féltenek.

Imádkoznak még egy körért az időalagútban.

Hogy minden hibát köhögjek fel újra a múltban.

Szándékos a merénylet

a harmónia ellen.

Képzelt világban, képzelt alakok

fekszenek Mellettem.

Amikor a nyakához értem elfordult. 

Már nem számolom nap a Reménysugaraknál

Minden a legnagyobb rendben. Semmit sem csinálnak úgy ahogy kérem. Tehát minden a legnagyobb rendben. Belenyugvással tovább suhanok. Nyújtja a kezét, a figyelmemért harcol. A szoba másik végéből kiabálja a nevem. És ha nem tudok figyelni, szomorúan a párna mögé bújik. 

A mondatok, amiket a legtöbbször hallok:

- Vigyél magaddal.
- Ne menj még!
- Az öledbe ülhetek?
-(A nevem. Lehetőleg egymás után tízszer levegővétel nélkül.)
- Vegyél fel!
- Ügyes vagyok?
- Vigyél magaddal.

És én akkor azt mondom: Nem lehet. De a jövőhéten eljövök megint.

Hallom a szomszéd szobából, amikor a mosdóba hány

Abban a pillanatban, ahogy ma kisétáltam a buszhoz, és két percnél tovább kellett várakoznom, görcsbe rándult a kezem. Arra gondoltam, mindenki engem néz a váróban. Tikkelt a szemem, rángatózott a karomban egy izom és eszembe jutott a fősuli meg az a rohadék filmelmélet óra. Amikor a pad alá nyomtam a karomat, hogy ne lássák amikor remeg. Haza rohantam óra után az albérletbe, és fuldokoltam az utcán. Meg kellett állnom félúton. Egy utcazenész háttérzaját hallottam, meg a visszafelé suhanó embereket, és nem értettem miért szorítja a tüdőmet ez a valami. A professzor nem jelentette be, hogy beszámolót írunk az óra elején. Hirtelen történt. Üres lapokat repített az asztalra, én pedig annyira akartam, hogy kedveljen, már szinte fájt. Nem voltam felkészülve arra, hogy a gondolataim natúrban, megszerkesztettség nélkül a papírra kerüljenek, ő otthon elolvassa rajta a nevemmel, és beledobjon a kupacba, mintha csak saláta levél lenne a dolgozat. Nem voltam felkészülve arra, hogy a barátaim gúnyolódnak majd, hogy segget nyalok és csillagos hatost akarok hazavinni. Nem voltam felkészülve, hogy mindez úgy a padlóra küldd fizikailag, mintha elgázosították volna a termet. Zizegett a kép, szédültem, kiszáradt a szám, forróságot éreztem mindenhol és ki akartam szabadulni a levegőre. Aztán meg visszabújni a patkány ketrec méretű szobámba, és elmenekülni az emberek elől. Nem tudtam megvédeni magam. Nem tudtam megmondani, hogy nem vagyok gáz ember, csak szeretném, ha szeretnének. Kiszaladtam mellettük és küzdöttem megint ezzel az asztma szerű játékkal, ami minden volt csak nem szórakoztató. - Engedd el, engedd el, engedd el. Próbáltam és még sokáig nem ment. De tovább kellett gyalogolni, mert már néztek az emberek.

Lullaby - Chester See