Amikor már egymás mellett ülünk, igyekszem újra és újra visszapörgetni az időt. Felkelek, telefonálok, megmosom az arcom, kitöltök egy pohár bort. Bedugom a hajvasalót, megvizsgálom felpüffedt arcom a tükörben. Szusszanok egyet, beleiszom a pohár tartalmába. Kötelesség-szerűen mázolom szét a szemem alatt a bőrszínű folyékony masszát. Műgonddal húzom a tusvonalat. Újabb szippantás a pohár borba. Félidőben írok egy üzenetet, hogy késni fogok. Majd kihangosítom a telefont, és hosszan beszélek anyával. Már hiányolta a hangom. Már csak a hajam kell belőni, és indulhatok. Sosem tudom melyikkel kell kezdeni. A smink, vagy a frizura? Kiszaladok pisilni, és közben kicsit bánom, hogy nem loptam a budin öt percet magamnak, amikor megleshettem volna, mi van a fészbukon, meg a hírportálokon. Majd rögtön zavar a röpke digitális addikció, és inkább szaladok vissza befejezni a készülődést, mert rendesen megcsúsztam. Megint taxit kell hívjak. Ezért is megrovom magam. De most már komótosabb vagyok, mert tulajdonképpen ha visznek, akkor nem mindegy? Ezt lekésni már nem lehet. A sofőr megnéz, lesüti a szemét, mikor visszanézek. Óh! Na, hagyjuk már. Remélem nagyobb bűnt is követett már el ennél.
Nem vagyunk egyedül? Sőt... elég sokan vagyunk, mikor megérkezem a megbeszélt helyre. Te sem számítasz rá, hogy ott leszek. Vonzónak érzem magam. Talán mert most estem ki a smink tükör elől. Vagy mert érzem a figyelmet magam körül, ahogy minden tekintet rám tapad. Ahogy többi sorstárs elvérzik az önhitetlenségben, és saját bizonytalanságában. Úgy gázolok át az elesettségükön, hogy lehetetlen másfelé tekinteni. A szomszéd asztal is kíváncsian figyeli, ahogy lesegíted a kabátom, a tincseimet egyik vállamról a másikra rendezem. Szemben ül ez a lány, aki kétségbeesetten szeretne a barátom lenni. A szemem sarkából látom, ahogy hosszan vizsgálódik. Eszébe jut, hogy nem válaszolok az üzeneteire. Hogy biztosan többnek gondolom magam, mint Ő. Összetalálkozik a pillantásunk, mikor már perzseli a bőröm a tekintete. Rögtön elfordul, én pedig olyan kipihenten mosolyogok, mint aki eddig a nyugati parti öbölben művelte a semmit. Szürke - gondolom, ahogy most én is megvizsgálom közelebbről. Olyan kétségbeesetten szeretné, ha elfogadnák. Ettől csak még inkább emlékeztet egy partra vetett halra. Egy alternatív valóságban a párja nem hív el kedvesen a következő összejövetelre máris azután, hogy épp csak most érkeztem. Ebben az alternatív valóságban ő a harsány, és én vagyok félénk és visszafogott. A pohár borom fölé görnyedve én vagyok aki nem merek felnézni sokáig senkire, tartani a szemkontaktust. Én vagyok aki nem tudom jól választottam-e egymáshoz a kiegészítőket, és megfelelő-e a ruha, amiben vagyok.
Újra megszívom magam a kétségeivel, és jóllakom vele. Te és Én cinkos pillantást váltunk egymás között, mintha máris közös kis gunyoros vicceink lennének az emberekről, akik szerintünk (szerencsére!) csúnyábbak, kövérebbek, csontosabbak, defektesebbek, bénábbak, mint mi. Abban mártózunk, ami az ember erendendően legocsmányabb csökevényes végtagja. A vélt kárörömben. A vizionált, hamis verseny győzteseként a pillanat csonttörésében trónolunk a leigázott felett, és még teliszájjal, hangosan, tüdőből nevetünk is rajta.
Ismét visszaidézem, hogy jöttem ide. Mennyit készültem. Mint az alapos vadász, aki kipucolt puskával, az elképzelt áldozatra irányítva a célkeresztet indul el otthonról, hogy hazahurcolja a szarvasbika agancsát. Majd pár napra kitűzze a falra. És ezt Te is érzed. De még nem érted. Később azt mondod okos vagyok. Én pedig sokat sejtetően újra elmosolyodom úgy, mint amiben benne van a végtelen univerzum minden ismerete. Egyszerre találod ijesztőnek a tényt, hogy valami az uralmába keríthet, ami valóban túl tud járni az eszeden ha akar. Ugyanakkor mégis vonzó... éppen azért, mert tilos.
Már mindegy tulajdonképpen mi történik, mert a végén úgyis érvényét vesztik a szabályok.
- Ez olyan ősi erő, már-már Bibliai. Tudod? - kérdezed már az éjszaka biztonságos múlandóságának lepedője alatt.
- Tudom - felelem magabiztosan, és egy szál cigiről fantáziálok, amit már nem szívhatok el. Pedig talán azzal lenne teljes a kép.
- Mint Ádám és Éva. Az az eredendő nő és férfi.
Itt leteszem a poharam és hagyom kissé kiülni a gondolataimat az arcomra. Megemlkedik a szemöldököm.
- Nem - felelem megfontoltan tiltakozva. - Éva a nyugalmat, a biztonságos otthont keresi. Egészen pontosan azt, akiben ez mind megtestesül: Ádámot. Én? Én csak összepillantok Ádámmal, mikor Éva semmit sem sejt.
