Zen life on the way

Próbálok leszokni a dohányzásról. Kicsit ingerült vagyok tőle. De úton van a Zen life. És ez valahogy feldob közben. Még a borúlátó falatkaparós pillanatokban is. :))

Antique szerelem

Azt hiszem van valami kimondhatatlanul gyönyörű a régi dolgokban. Nem mindig látom szépnek őket, de általában igen csak mérhetetlen vonzóak az amúgy is fura ízlésemhez igazodva. A szoci pelikánkék bádogdobozok, meg a batár tömzsi érdes huzatos fotelek nem tetszenek. És lehet ez az én szégyenem, de soha nem is tudtam pontosan meghatározni a stílust amin fennakad a látomás, és belemarkol a képzelet. Mert - minthogy választani nem szeretek - szívesebben belekapok mindenbe, amiből egy aprócska részlet megfogott. Itt van pár fain cucc.

GáborrKandúrr munkái <3 

Ha szerinted is überfain képeket csinál, ne hagyd ki a blogját! http://gaborr89.blogspot.hu

Aztán a többi öregeskedés és vágyálmok egy mogyiscsokifolyóban:

Pötyögni egy ilyenen macskaköves útra rakott kávéházi teraszon

Saját könyvtár, amivel kérkedhetek. "Ó olyan sok van, nincs is időm mind elolvasni."

Írni a buszon, a metrón meg a reptéren.

Ilyen polcokon tartani az órám meg a képeket amin már öregek vagyunk és szottyantak.

Csupa csupa sok féle kulcsot tartani a nyakamban, amikről még én sem tudom, hogy mit nyitnak.

Giccses boltok előtt szörnyülködni.

Váltani a megszokottról, megszokhatatlanra.

Fura dolgokat túrni órákon át.

Kézzel írott leveleket kapni.

Ablakban ücsörögni.

Kávézni a barátnőkkel és panaszkodni milyen szörnyű sok a dolgunk.

Egyedi füzeteket gyűjteni, és teleragasztgatni mindenféle szeméttel.

Hagyd békén a kengurum!

Egy olyan embernek írom ma a blogot, akinek az elmúlt időszakban sűrűn belepislogok a mikroébredéseibe. Ha illik ha nem, néha megpiszkálgatom. Ügyelek fel ne ébredjen teljesen, csak annyira rugdosom álmában, hogy a másik oldalára forduljon és néhány rémálom között átbillenjen egy ladikon a következőbe. Azt mondta nekem pár napja, hogy "elbukott". Innen üzenem neki, hogy ez azt hiszem nem is lehetséges. Egy olyan játékban, ahol nincsenek győztesek, nincs final level, meg végnélküli boldogság csak a rizsa. Az a sok beszéd ami csordogál az agyunk dióformájú hurkáiban, villódzó receptorokkal meg sok sok energiával amit a nap 24 órájában használatban tartunk. Csak a tudatunk csapdája van, ami azt mondja képtelenség valamin változtatni, vagy ha meg is tesszük, hát kudarcot vallunk benne. Ha olvasná, azt mondanám neki, nem lehet megváltani a világot egy élet alatt sem. Nem lehet megmenteni magunkat a haláltól, meg a végtelen hosszú csalódástól, ami egy rövidke pislantás villámcsapásába fagy öregkorunkra. És még az is lehet, hogy tényleg az örökkévalóság lesz, amelyben ígérgetjük magunknak: holnaptól más lesz! Holnaptól majd igazán másképpen lesz! Aztán felkelünk és nem történik semmi. Ugyanúgy felkel a nap, telnek azok a nehéz léggyakorlat percek...és mi még mindig önmagunk vagyunk.

Nem baj, ha nem sikerül. És az sem baj, ha küzdés az egész lét, amiben gyümölcslevet préselünk kopott pálinkafőzőedényekbe, meg vajat köpülünk büdös boroshordóba. Mert a végén úgyis megszületik valami. Nem ám minden embernél. Olyanoknál nem, akik élik az unott tyúklépéseket, hosszú sztrádaszalag utakon. Elfolyva tömör színtelen csempéken, sajnálva hogy olyan fülsértően hangos a hallgatás. Hanem olyanoknál akikben mocorognak a születni vágyó elektronok, csapkodják és nyaldossák az ember egész belsejét. Ahol taxidermiákban preparált művek vagyunk csak a falon, ő ott is zsizseg és mozog. Olyanoknál akiknek úgy születnek a gondolatok, ahogy a mag bújik a földből, és úgy zuhan puhán az egyik habfelhőről a másikra, hogy közben nem felejt el a lába alá nézni. (És én láttam ám, hogy alánézel olyan dolgoknak, amit más már csak a szőnyeg alá seper.) Tudod milyen óriás a világegyetem? Bolygók, naprendszerek, tejutak, (ahogy te mondanád) ezek fürtjei lógnak a semmiben. És vagyunk benne mi, véletlen és apró tintafoltok egy kopott régi papíron...olyan sokat okoskodom, pedig én sem értem az életet. De azt tudom, hogy ebben a létezésben nincsenek vesztesek. Az egész univerzum 12 millió éve még egy borsószem nagyságú anyaghalmaz volt. Ha tudatánál van, talán azt gondolja most magáról: "Milyen pici vagyok!" És asszem nem egyszerű feladat elhinni magáról, hogy óriás. Pedig hát mi látjuk.

A taposómalmokban, ahol mindenki csak maga elé néz, de leginkább csak magában látja önmagát még ennél is nehezebb jó társaságot találni. Ezt nekem el se kell magyarázni. De ha arra teremtettek volna minket, hogy magányosak legyünk, akkor nyelv és karok nélkül születünk, simogató szavak meg ölelésektől üresen. (Let It Flow)

Nem értem én a KRESZ-t!

Lassú víz partot mos - szokták mondani. Az iszapos, mocsaras de leginkább önsajnálatban dagonyázó hétköznapok lusta hullámzása továbbra is körbeöleli a létet kitöltő perceket, és ettől már a falnak megyek. Már gyerekként sem szerettem választani. Elmehetünk a strandra, vagy a parkba. A paradicsomos bolognai vagy a tejes gabona pehely? Egyszerre a kettőt úgysem lehet mert megfosat. ÉS pedig hát mindig itt vagyunk. Egyhelyben süllyedés kapaszkodók nélkül, amikor néha két emberi szárnycsapás alkalmatlan karokkal a levegő felé emel pár pillanat erejéig, én pedig gyűjtögetem az oxigént. Választanom kell. Színes és Szürke között. Vágyálmok és a Fenntartás között. A Munka és a Hivatás között. Barátok meg a Képzelet között. Bizonytalan a talaj, és bizonytalan vagyok rajta én is. Azt teszem amit mindig, hagyom hogy sodorjanak az események. Vészjósló tempóban ringasson afelé amit soha nem akartam csinálni. És alámteszik az utat, lesétálok rajta, a végén pedig ott vár a visszafordíthatatlanság. Tegnap láttam két kislányt várakozni a megállóban, és arra gondoltam vajon mennyi mindent megálmodhattak már. Tűzoltó leszek meg katona... aztán ha az anyukája azt mondja: Majd kinövöd fiam! - akkor tüntelőleg rázza a fejét, hogy nem. Ő kitart és beteljesül. A mesék is erre tanítanak. Mennyi mindent képes bevonzani az emberi agy. És még így is csak a tengés meg a lengés. A várni nem akarás és félelem a siettségtől. Aztán mire felébredek a tavaszi álomból már nincs kinek elmondani. Nem oldja meg senki. Elmaradtak az úton a barátok, és én sem keresem őket, így ők sem jelentkeznek. Nagyok az elvárások is, azt hiszem kár lenne tagadni. És olyan könnyen izolálom el azokat a magányos gondolatokat, amiknek hangot adni sem szeretek. Pedig néha kell. Mert zsákutcába szaladni párosan sem szeret az ember. Meg hát ki az a hülye aki ezt önként teszi? Én. Félelmetes az egyhangúság amibe készülök sétálni. Az egyik csöbörből a másik vödörbe, és lehetnék bizakodóbb... de talán nincsen rá szükség. Az Élet elvégzik a portalanítást körülöttem, amíg engem ellep a vakolat.

Szeretnék megint gyerek lenni, aki harcol azért ami megszületik benne. Érezni az illatát. Várni arra, hogy elég idős legyek beteljesíteni az álmokat. Most az vagyok, és talán nem megy. Talán csak nem érett még be. Karnyújtáson túl röpködnek az elektronok és az energiák amiket évek alatt vajúdtam. Azt mondják nem vész el csak átalakul... ha ez valóban így van, ez most a szmogfelhő, metropolisz, és a zsúfolt - piszoktól habzó sztráda.

Hullámzik a kaki

Ráharapni egy kukacra cseresznye evés közben. Megfogadni, hogy cseresznyét többé csak befőttből eszek. Félrenyelni egy szálkát a rántott halból. Megfogadni, hogy többé nem fuldoklom tőle. Lelépni a kora tavaszi sárba a buszról. Megfogadni, hogy ezentúl csak zárt cipőben sétálok az esőben. Üvöltözés kidagadó nyakierekkel a kerti hintaágyban. Megfogadni, hogy ezentúl lesütöm a szemem. Fejfájni amikor túl sokat boroztam és cigiztem. Megfogadni, hogy többé egyiket sem teszem. Csúnya bedagadt szemekkel kelni. Megfogadni, hogy többé éjszakákon át sokáig nem maradok fenn. Lelépni egy autó elé; dudál. Megfogadni, hogy leközelebb visszaordítok rá: "Kapd be a f*szom!" (Pedig hát nincsen)

Szavazni valamire, amivel nem értek egyet. Megfogadni, hogy ezentúl pártatlan leszek. Kimondani hangosan amit gondolok, és közben rosszul esik az igazság. Megfogadni, hogy legközelebb jobban odafigyelek. Csak mondani, mondani, mondani, végnélkül rizsázni. Megfogadni, hogy többé nem szólalok meg.