Fél évvel minden után is úgy ébredek, hogy arra gondolok: majd amikor felébredsz a mély-altatásból, elmondok mindent, ami történt. Hogy mennyire hülyék az emberek, hogy bosszant az infláció, hogy a barátnőim mennyire viccesek. Hogy hol jártam és mit csináltam, miről álmodok, milyen lett az új frizurám, itt milyen kedvesek a taxisok, vagy csak szimplán, azt amikor rendesek velem az emberek. Elképzelem, hogy azt mondod: persze, hiszen kedves vagy és különleges. Aztán te is elmondasz mindent és nevetünk, mert partner in crime van.
Eltelik pár perc és rájövök, nem kelsz fel. Mert halott vagy. Mert elhagytál, mert már nem kellek. És akkor ha már a könnyeim elfogytak, csak az erő száll ki a testemből, pedig valahogy tovább kéne menni.
