Múlt éjszaka

Túl sokat eszem. Mikor nem, akkor túl keveset.

A férfiak akikre bukok:

- A borostás, szakállas férfiak.

- Férfiak akiknek lapos a hasa.

- A magas férfiak.

- A vállas férfiak.

- Azok, akik szerint a melegházasság és a liberális gondolkodás menő.

- Akik kevésbé szexorientáltak, mint amennyire én vagyok.

- Akik szeretnek beszélni, de nem annyit mint én.

- A karamell bőrű férfiak.

- A sötét szeműek.

- A férfiak, akik értékelik a humorom.

- Azok, akik ugyanolyan furák, mint én.

Egyiknek sem felelt meg az a fiú, akivel tegnap éjszaka átsétáltam a városon, csak azért, hogy megigyak valahol máshol még egy italt, holott az előző óta szédültem. 

A kezemet szorongatta, és olyan dolgokat kérdezett rólam, amiről tudtam, hogy nem sokára elfelejtem. Érdektelen apróságok voltak, és közben áhítattal figyelte amit mondtam. Most, hogy egyre sűrűbben és egyre rövidebb időre kerestem magamnak időnként ilyen partnert, plusz nem ámítottam magam semmivel, egészen el tudtam lubickolni a kitüntetett figyelemben.

Pittyegett a telefonja. A lány dobálta neki az sms-t az előző helyről, akivel egyébként a buliba érkezett. Rákérdeztem miről folyik a diskurzus. Puszta kíváncsiságból, de a hónapok óta fennálló rezignáltságot nem tudtam magamról lerázni. Könnyű lepelként vonta be a testem minden porcikáját, és ettől úgy éreztem, az sem zavarna ha most mind a ketten hazamennénk aludni. 

Elárulta, hogy ők nem csak barátok, nem rég még jártak is. De nem működött: "bekattant a csaj." Meg hogy ő amúgy sem képes kapcsolatban maradni. (Üdv a klubban, haver.)

Szóval ez a lány kitartóan próbálta kideríteni, szánalmas kapálózó módon, miért nem értesítették a távozás tényéről. Sőt, többet mondok... arról sem tudott, hogy a srác velem jön el. Pedig homályos emlékfoltjaim voltak fél órával azelőttről, hogy elindultunk. Én egy másik barátomtól köszöntem el. Hosszabb öleléssel, mint kellett volna. Majd visszamentem ehhez a fiúhoz - a tény nemismeretében, hogy pofátlanul fiatal - és mikor megkérdezte menjünk-e, megcsókoltam. És akkor rájöttem, hogy a kavarásaim néhány kivétellel valami önző magamutogató performanszok csupán. Körbenéztem, hogy látta-e a jelenetet, akit féltékennyé kell tenni? Aztán rájöttem arra is, hogy igazából nem akarom, hogy lássa, egy szörnyeteg vagyok. 

Magam mögött hagyva saját extra-bonyolult kapcsolati drámámat, óhatatlanul belecsöppentem egy másikba, amiről pár órával előtte még azt sem tudtam, hogy létezik. Itt volt ez a bizonyítottan féltékenykedő, és tényleg max 20 éves kiscsaj. Az exe meg engem cipelt át a városon, és itta a szavaim. Én voltam a plusz. A harmadik, aki álmatlan éjszakát és szitkozódós köpködést generált egy nőtársa életébe. Mindezt ismeretlenül. Volt már, hogy eljátszottam a gondolattal, milyen lenne a másik oldalon lenni. Mindig azt hittem, hogy bűntudatom lesz. De nem ismertem őket, és ők sem ismertek engem. Így hát nem okozott lelki válságot - ahogy mostanában semmi sem - hogy akaratlanul beletenyereltem valamibe. 

Tegnap este egyedül jöttem haza, pedig egész éjszaka ígértem, hogy nem így lesz. Túl sokat ittam, és reggel iszonyú fejfájással ébredtem. Öt üzenet villogott a facebook-on, és mind olyan embertől, akiknek nem akartam válaszolni.

Gondolom mindenki ismeri a teóriát, miszerint ha megvágja vagy megüti magát az ember, az éles fájdalmat követően, van hogy euforikus érzés szabadul fel a testünkben. Ezt a lélekkel is meg lehet csinálni? Mert akkor az évődés lesz az én - valóéletbe ültetett - perverz önpusztító játékom. Tudat alatt szinte már keresem azokat a helyzeteket, ahol se veled se nélküled-et lehet játszani és lehet, hogy tényleg ezt élvezem. Ha így van, akkor ez elég beteg...