látszat heroikus világomban, hogy mint nő nem használom velem született képességem, a teátrális, nyáltakony összefolyós sírást és hisztit arra, hogy elérjem amit akarok az embereknél. Ennél kifinomultabbak, és alantasabbak a módszereim. Úgy lehet elképzelni a jelenetet, ahogy a pszichopata építi fel tervezett gyilkosság minden részletét. Kiismeri a célpontot, és a gyenge pontjánál megragadva végig vonszolja a szögesdróttal kirakott úton végig a pokolba. Nem vagyok bosszúálló típus, és kimondottan gyűlölködőnek sem mondanám magam. De haragtartó vagyok és emocionális zsarnok. Utóbbiban pedig a kegyetlen fajta. Büntetem, aki úgy érzem bánt. Ha másért nem, ezért egész biztos a pokolra jutok.
Minthogy a sírás tabu - ami a gyengéknek való - álmomban sírok általában. Ismerem ennek a pszichológiáját. Sok féle sírás van. De az egy és az igazi: amikor a történések feldolgozása lehetetlen kimondott szavakkal, üvöltözéssel, ajtócsapkodással és tányértöréssel. Mikor a tehetetlenségtől dagadó, duzzadó könnycseppek gyűlnek a szemük sarkába és záporoznak, akár az ömlő csapvíz. Az érzelmi tehetetlenség, ez a sírás. A szót is szörnyű kimondani, annyira gyászos.
A düh, bűntudat kiváltotta sírásnál prolaktin szabadul fel a szervezetben. Ez egy olyan hormon, ami befolyásolja a hangulatszabályozásért felelős mangán termelődését. Magyarul minél jobban bőgünk, annál magasabbra szökik a vérnyomásunk, felgyorsul a pulzus, kipirosodunk és bizseregni kezd a bőrünk alatt. Szinte szétrobbannak ezek a hormonok, amik azon dolgoznak, hogy az érzelmi egyensúlyt újra felállítsák. A könnyben lévő túlzott hormonoktól megszabadulva pedig valószínűleg sikerül is. Ráadásul a kimerítő bőgés után már nem mindig olyan ideges az ember, mert hasonló stresszoldó hatással van ránk, mintha körbe futnánk a lakótelepet. Kétszer.
És én nem sírok. Ennek ellenére sem megy. Pedig nem kell, hogy lássa valaki. Elalszom, és arra kelek, hogy könnyes a szemem. Ezek nyilván alantas, kegyetlen módszereim karmikus válasz-pofonjai.
0 megjegyzés:
Leave a Reply