Precíz öklendezés

Tudom, nem lenne szabad, de felzaklatnak a precíz emberek. Az utolsó cseppig tökéletességre törekvés. Az is felzaklat, hogy az elfogadott norma szerint ez a mód a helyes. Ha mindig kimaxolsz mindent. Az nem jó, amit nem néztél át ezerszer, és nem érzed úgy, hogy a mű egész, már-már földöntúli tisztasággal pontos.

Nem akarom, hogy minden körülöttem földöntúli tiszta legyen. Elég ha rendezett.

Nem akarom, hogy amit leírok, betűre, hangra, szótagra tökéletes legyen. Elég, ha nekem megfelel. Nem akarom, hogy a művészet elfogadott normák skatulyájában vajúdjon. 

Káoszt akarok, és nehezen megfejthető gondolatokat papírra vetni. Zavaros mocsarat, piszkos hurrikánt, ami felkavar és elsöpör. Ebbe nem fér bele, hogy valaki belejavítson. Hogy odébb tolja az asztal szélére csúszott lapokat, és katonás egyenességbe rendezze a szélüket. Azt akarom, hogy peregjenek szét a poratkás ágyamon, valahol a kajamaradékkal megszáradt tányér mellett, ami a pohárpecsétes éjjeliszekrényemen pihen, a ma esti vacsi után. 

Azt akarom, hogy a szennyes tartóból mindig lógjon ki valahol egy zokni, vagy egy harisnyaszár. Azt akarom, hogy az ablak zajos legyen, és csupa légypiszok, amíg meg nem unom. És el nem határozom, hogy most letakarítom. Aztán figyelem, hogy lesz megint kész káosz. 

Hát ugyanígy írok. Légypiszokkal tele. És nem akarom, hogy valaki belejavítson azt harsogva, hogy ez lehetne némileg...csak még egy picit tökéletesebb. Mer' hogy elég szétszórt. Mer' hogy elég szétszórt vagyok. 

Ha tudnám, hogyan kell helyrehozni a dolgokat, talán el sem rontanám őket.

És a legnagyobb káosz inverz érthetetlen melankóliával a legszebb természeti katasztrófa, ami megközelíti a születés és halál között zajló események tökéletességét.