Papírmasék az emberek

Mostanában maradt időm bőven gondolkodni. Nem mintha keveset csinálnám. Zubognak rám a jó tanácsok, hogy talán érdemes lenne fontolóra venni, hogy ne komplikáljam túl a dolgokat. Amikor valaki ilyet mondd nekem, mindig nagyon fáj. Egyrészt mert tudom, hogy ebben a zűrzavaros világban, lehetetlen mindent felölelni, megérteni és definíciókba fogalmazni. Izzasztó taposás, amiben lusta emberek nem versenyeznek. Meg aztán nem sok értelme van, mert apró neuronjaink nem erre lettek kitalálva, hiába cikáznak végtelen rajzolatú térképelménkben egyik pontból a másikba.

Másrészt mert tudom, ez borzasztó taszító Nekik. A többieknek, akik próbálják elfogadni a társaságom. És miközben minden hullámzó masszaként változik körülöttem, mégiscsak egyhelyben toporog a világ. Mégiscsak ugyanazok a dolgok zakatolnak függetlenül attól, milyen nap van éppen. Reggel ébredés, evés, ivás, mozgás, siránkozás, néha némi göndörkacagás... aztán fekvés és kezdődik elölről. A kulcs ugyanúgy kattan, ugyanabban a zárban, a ruhák önmagukat cserélik a mosógépben, az étel négy naponta visszatér az asztalra, az ablak mindig ugyanazon a helyen nyikorog. A mikró mindig csak hármat pittyen, ha felmelegedett a kávé. Az autók mindig egy irányba suhannak. Az emberek folyton rohannak, a hajléktalan mindig elnézést kér, mielőtt koldul. A por megint leszáll a polcra, a gép pontosan 5:40-kor berreg fel. Ebbe beleőrülök. Nem elég, ha egy nap mondjuk kitérek a napi rutinból és a 30-as helyett, a 25-ösre szállok fel. Egy teljesen más világban kellene felébredni, hogy rémült legyek és tanácstalan. Amikor az új helyzet miatti izgalom és rettegés elnyomja a fejemben feltoluló gondolatokat. 

Ülök a parkban, olvasgatom az Azonosságot, erre valaki azt mondja:

- Szomorúnak tűnsz.

Erre én azt felelem:

- Mert innen, egész közelről papírmasénak tűnsz.

És akkor tudja, hogy teljesen őrült vagyok. Egy zizegő, hangyás, régi képcsöves tévén keresztül látom a mindent, ahol az emberek érzései és félelmei buborékfelhő módjára pukkannak ki a fejük felett. 

Nehogy azt hidd, hogy mindent tudsz! - figyelmeztet egy hang a fejemben. Épp ellenkezőleg! Semmit sem tudok. Ez a semmi pedig olyan szürreálisan nagy helyen telepszik rá agyam mindkét féltekéjére, hogy mégis csak többet látok, mint Ők. Megmérgezi a gondolataimat, és elkeseredett leszek tőle. Vajon más is fekete-fehér filmkockákban látja a világot? Ahol ezek mind csak színészek, akiket betanítottak, hogyan kell egyik lábukat a másik után rakva, végezni a napi rutint. 

Van néhány visszatérő jelenség az életemben, ahol azt gondolom: létezik ilyesmi. Őket barátoknak hívom. Szerelmeknek. Lelki társaknak. Jönnek, mennek, mert nehéz velem megalkudni. Ha egyszer rákapcsolódtak erre a filmszalagra, akkor én azt egy életen át őrzöm, mint egy megrögzött gyűjtögető. Most is épp lomtalanítok. És amiről azt hittem jelenség, csak egy epizód volt a sorozatban. Fura... egészen fura, mikor a nagy magányban magamnak is hazudok és elhiszem, hogy ha magától nem jön, amit egyszer már a valódiakkal megéltem, akkor megerőszakolhatom egy kívülállóval. Talán nem is baj, hogy távozott. Idegen voltam az életében, ahol nyíltan láttam a buborékfelhőket a feje fölött... ezt igazán vehettem volna jelzésértékűnek. Akibe beleszeretek, (legyen bármilyen korú, nemű, nemzetiségű. Ezt a szót úgysem használom már régen az általános értelmezésének megfelelően.) annak a homlokára írt jelek, csupán homályos pacák halmaza. Azt nem kell érteni, látni. Elég ha érzem. 

És talán az sem baj, ha nem szeret vissza. Csak ne felejtsen el.