Csokipapír halmok gyűlnek az éjjeli szekrényemen. Azt eszem, ami kimaradt az előre elcsomagolt celebration dobozból. Ami már sehová nem fért be. Párat szét osztok belőle a kollégák között reggel. De akkorra tartogatom, mikor valami fojtogatja a torkom karácsonyig. Most fáj tőle a gyomrom. Mindig fáj valamitől.
Átköltöztem a nagyszobába végre. Nagy szoba, nagy képernyős tévé, saját erkély. Nyugati kényelem keleten. Befért az álló tükröm, egy saját szekrénysor és a babzsákfotelem is. A franciaágy mellett egy matrac is itt figyel a sarokban. Szóval bőven van hely. Egymagamnak.
Legalábbis általában egyedül vagyok idefenn. Most, hogy mind a két lány elköltözött, akikkel két évig éltünk együtt. Hiába került a helyükre más, most olyan mintha egy folyosóra nyílna csupán külön apartmanjaink ajtaja. Hátborzongató távolságban érzem őket, idegennek ebben a kis légtérben. Rendesen elszeparál, hogy most már nem a lakás közepében, hanem az egyik végében élek. Sokáig azt hittem ettől jobb lesz majd. Kicsit jobb is. De őszintén szólva a fene tudja mit old meg, hogy nem egy patkánylyuk méretű szobában lakom most már. Azt hiszem van egy szellem a sarokban. Mindegy mit csinálok, meg sem rezzen, úgyhogy no para.
0 megjegyzés:
Leave a Reply