Karácsonyi ledfények

Megrebbent a kislámpa fénye. Talán végre elpattan a szőrszál vékony huzal a körte belsejében, és rám borul a sötétség. Egy darabig. A függöny leszakadt, és a szemközti házak tengerében az ablakokra fényes karácsonyi led-égőket tapasztottak. Ha nálam kiég a képcső ma este, azok fognak világolni. 

Önhibámon kívül nem aludtam sokat az elmúlt napokban. Biztos meg lehetett volna oldani persze. De inkább a sok munka foglalt le. Amiből jövőre lehet, hogy még több lesz majd.

És eszembe jutott a hat évvel ezelőtti nap, mikor a tetőtéri szoba ablakában álltam, a zoknimat átáztatta a friss hó, ami a hullámos palatetőre esett, és arra gondoltam, innen már csak egy lépés. Éreztem éjjel az orromban az emlék lenyomatának illatait. Ahogy kirázott a hideg a zoknis lábam alatt ropogó jeges hó hidegétől. Egy Joy Division szám jutott eszembe, ahol a kontrollálhatatlanság kínkeserves, üvöltő kényszerességéről énekel a frontember, és közben szemem előtt megjelent, ahogy feltépi a karján a bőrt. Lemásztam.

Aztán eszembe jutott később az a szilveszteri buli, ahol éjfél előtt pár perccel rám jött a pánik. Az erkélyre rohantam, mert jó búvóhelynek tűnt. Nyeldekeltem a friss levegőt, összeszorítottam a szemem. Odabent pedig sikkantások, füttyögés és éljenzés jelezte, hogy lemaradtam valamiről. Éjfél volt. Az év egyetlen pontján, ahol a karjába borulhattam volna ezeknek az embereknek, én megint a magányt választottam. Felhőpamacsokat sóhajtottam, és nem létező szirénák közeledtét hallottam a távolból. Arra gondoltam az erkély szélén állva, hogy inne már csak pár lépés. Aztán bementem.

Volt egy idő a beköltözésem és önálló életem kezdete között, amikor rengeteget jártam fel a panel tetejére. Felvittem egy üveg bort, mind megittam és kiálltam a 33 méter magas szélére. Kijött értem, és azt mondta vigyázzak, mert még leesek. Azt feleltem neki, ha megtörténik, ne nézzen ide. Az járt a fejemben, hogy innen már tényleg csak egy lépés...és vége. Itt már nem lehet lerokkanni, megnyomorodni, mintha egy satnya kis tetőről lépnék le. Nem lehet eltörni valamim és aztán tolószék börtönébe ragadni, mintha az erkélyről ugranék. Itt méterről méterre bebizonyosodna zuhanás közben, hogy az élet kiszámítható utolsó pillanatai hol kezdődtek és hol fognak vélhetően véget érni. Olyasmi tudatában lennék, amitől minden egyes élő és mozgó ember ezen a földön retteg.

Az enyém lenne, amit holtrémülten várnak, próbálnak elodázni. Igyekeznek megtippelni, vajon mikor következik be. Talán nem is fájna. Nem tudnék róla. Ledobtam az üveget. A maradék bor az alján lötyögött. Látni akartam hogy csattan szét a betonon. Sokáig zuhant, míg földet ért...és nagy volt a robaj. A panel egyik végétől a másikig gurultak a szilánkok. 

Még egyszer megkért, nyomatékosan, hogy most már jöjjek le. Én pedig összezavarodtam. Mit is akartam az előbb?