Szépség

Egy nagyon okos pasas egyszer azt írta: "Életünk látszólag nem egyéb, mint két örökös sötétség közt felvillanó fényszikra."

Két örökös sötétség között...amiről most semmit nem tudunk, később pedig nem emlékszünk rá. A fényszikra meg olyan, mint egy villanás csupán. Hullócsillag, gyorsan tűnő kondenzcsík az égen. És mi mégis azt hisszük, hogy ez az örökkévalóság.

Hogy minden, ami most történik, a pillanat tört része a legjelentőségteljesebb ebben a világegyetemben, miközben ez alatt az annyira természetes illúzió alatt sejtjük, hogy csupán apró hasított atomok vagyunk saját univerzumunkban. 

Muszáj ezt hinnünk. Azt hiszem erről is írt ez a nagyon okos pasas. Mert ha felismernénk kegyetlen múlandóságunk fájdalmát, megrettennénk az időtől. És hogy mennyire kevés van belőle. A fontos emlékekre kiporciózott pillanatok már akkor elmúltak, mikor azt hittük még csak most jön majd a java. Visszafelé nem lehet menni. Halálra rémülnénk a jelentéktelenség tudatától. Talán nem is akarnánk már ezt az egészet. Annak tudatában lenni, hogy egyszer minden elmúlik... és ahogy leütöm ezt a billentyűt a gépen, máris belevésődik a két perccel előttem járó képzeletem a múlt pixel lapjaiba....Nem...nem, nem szabad tudniuk az embereknek, hogy kalitkában vagyunk. Hosszú folyosón, csak egy pislantás a séta. Visszafelé nem lehet menni. Két Örökös sötétség közt kutyagolni kell. De legalább az út csodálatos. Ne rontsd el másoknak ha átlátsz a falakon.