Az Arrogáns Z generáció
Egyre nehezebb megmagyarázni, hogy bizonyos dolgok és felnövekvő generációk miért lesznek olyanok, amilyenek. Könyveket kell(ene) bújni hozzá, vagyis bocsánat a wikipédiát, és szociológiai tanulmányokba merülni ahhoz, hogy átlássuk, mitől olyan elutasítóak a fiatalok, mitől lettek ennyire zárkózottak, kegyetlenek vagy kényesek. Sokat foglalkoztat ez a téma, és bárhol olvasgatok a könyvtárba neten erről, tulajdonképpen mindenhol fals vagy rész információkat kapok. Hogy majd az a rektes média! A sok erőszakos játék! Ki van nyalva a seggük, oszt azér'! Sose vótak katonák, pedig rájuk férne!
Milyen egyszerű pedig. Ma akkor kattant be a nagy reveláció, mikor épp nem gondoltam semmi tudományosra. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy gyerekként mennyit sírtam azért, mert nem fogadtak el a többiek. De legalábbis,mert nem szerettek. Vagy azért mert akkor is kövér voltam, vagy mert nem értettem semmihez, vagy mert olyan dolgok érdekeltek, amik őket nem. Vagy ez így mind együtt... és akkor Édesapa mindig leült velem szembe és azt mondta: "Te vagy a legjobb! Te vagy a királynő! Higgy nekem, hogy nincs nálad jobb ezen a világon. Szarunk a világra!" Szarunk hát, ezzel nincs is semmi baj. De vajon miért ez volt a motivációs beszéd? Lehetett volna az, hogy menj fuss két kört, hátha leadsz pár kilót. Vagy keress valami értelmes hobbit, ami miatt nem röhög körbe az osztály. A szerencse az, hogy a szüleim azt akarták, hogy az legyek, aminek születtem. Így ma azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek és amihez némi elhanyagolható eséllyel értek is.
Talán azért biztatott arra, hogy higgyem el magamról: én vagyok a legjobb, mert neki is így kellett fentebb és fentebb jutni az életében? Lehet. De már egészen biztos nem olyan minőségben, ahogy a születésem után. 1990, rendszerváltás. Így hát én lettem a kapitalizmus gyermeke. Meg még egész pontosan 125 678 másik pirospozsgás arcú, magyar kislurkó. Amit apáink és nagyapáink még félő kíváncsisággal fogadtak be, azt mi már két pofára zabáltuk, és olyan természetes volt a korlátlan szabadság, az új elvek, mintha soha nem lett volna máshogy.
Még nem tudhattam, de a motivációs beszéd tulajdonképpen arról szólt, hogy ideje küzdeni. Neked kell a legjobbnak lenned. Nincs más opció. És ezt a relatíve nem létező mértékegység csúcsára biggyesztett titulust csak úgy lehet elérni, ha addig mondod, amíg el nem hiszed. Ezennel pedig hivatalosan is megkezdődik az Illúziók kora. Ebben az új rendszerváltás utáni dzsungelben csak úgy lehet életben maradni, ha pontosan érted a kifejezést: az erősebb kutya baszik! Ha elveszik a széked, a tollad, a radírod, meg a hajlíthatós menő plasztik vonalzód, akkor nem lesz senki, aki kiálljon érted. Már nincs egység, ha egyáltalán volt valamikor... A társadalom farkastörvényeket diktál. Az iskolában presztízs a vagyon, egy márkás iskolatáska, vagy ha délutánonként a menza helyett futja a hamburgeresre. A kapitalizmus gyermeke nem hasonlítgatja ezeket az állapotokat és idült múltbéli álomhoz, amitől azt reméli, egyszer felébred és minden a régi lesz. Neki ez a nyers valóság, és vagy beletanul, vagy kipusztul, mint a dinók.
Hirtelen minden sürgőssé válik. Még többet, még jobbat, még keményebb tananyagot kell megtanulni az iskolában. Kiderül, hogy egy idegennyelv már nem elég. Az oroszt meg felejtsétek el, úgyis kurva messze vannak. Amerika a lehetőségek országa! Az angol mellé válogassanak a kis köcsögök. Csak nem akarnak hülyén meghalni? Meg aztán most lehet ingázni, mint a barom. Az ektivitizés kurva ciki.
Hirtelen minden olyan sürgős... amit régebben egy év alatt elég volt teljesíteni, azt most fél év alatt kell. A tanár nem éri utol magát, a diák nem érti, ha ilyen gyorsan haladunk és folyton elkalandozik óra közben. Csak-csak túl éli ezt az egészet. Ki könnyebben, ki nehezebben, de a kapitalizmus gyermeke megtanul fennmaradni a vízen egymaga is. Hiszen ez az egyetlen, amit megtanított neki ez a világ.
Aztán bumm! Jön az internet. Minden amire szükségem van, felkerül egy szürke tévé méretű dobozba. Megtanulom hülyeségekre használni. A fiúk pucinős képeket töltenek le floppykra, a lányok meg a gyaloglón csetelnek. Nem sokára tevét nevelünk rajta, html kódokkal próbálgatjuk az első béna weblapunkat, amit az anyánkon kívül senki nem fog megnyitni...hülye játékokat játszunk, amit régen joystickkel kellett nyomni, aztán jön a youtube, az online cikkek, a házidoktor melanóma gyanúra, tippek hogyan távolítsunk el házilag egy szexbaleset közben végbélbe csúszott fogkefét... Én még emlékszek azokra a pillanatokra, amikor Apa bevitt a suliba és az infóteremben kineteztem magam, ültem a gép előtt és unatkoztam. Végig böngésztem az összes oldalt amit ismertem. Már nem tudtam mit keresek a neten, mert megnéztem mindent. Ráuntam a csetelésre, kikerestem pár fotót a kedvenc énekesnőmről, megnéztem Johnny Depp új filmjének a vetítési időpontjait és ennyi. Számomra akkor nem volt már más az interneten. Mert nem tudtam mire lehet még használni. Aztán pár év múlva rám szakadt, szó szerint elsodort az információ áradat. Hazavittem a szobámba az ingyen beszélgetéseket az msn-nel. Özönlöttek a megosztások egymás között, ki mit talált a neten.
Itt kezdődik a kapitalizmus gyermekeinek második fázisa. A Mindentudás kora. Már nem kell a legjobbnak lenned. Csak ki kell túrnod a legjobb választ. A válaszok leghatékonyabb és leggyorsabb kikeresésére akkoriban talán még külön szakág is épült. Ma nem tudom ezzel mi foglalkozik, a CIA biztos...Az internet olyanná vált, mint a könyvtár. Eleinte csak a dizni kazik miatt mész a gyerek részlegbe. Aztán találsz véletlenül egy-két jó regényt is. Szeretnél körbenézni, de fogalmad sincs mit keresel, és azt hogyan találhatnád meg. A könyvtárosnak odaböfögöd, hogy nagyjából mi lehet a könyv címe, és azonnal tudja, pedig végtelen polcok sora van megtömve kötegekbe kötött lapokkal. Kódokat keres és számsorokat, betűket...és hopp! Kis kutatás után meg is van. Szerencsére, mint kiderült, az internet is olyan, mint a könyvtár. A benne rejlő látszólagos káoszban igen nagy a rendezettség. Széles skálán megtalálható a deviáns, beteges, rejtegetni való tartalom, és eldugva akad értékelhető, tanórákra való nagyobb dolgok is. Még nagyobb mák, hogy a keresési szisztémát mind a két esetben remekül ki lehet tanulni. És míg a fiatal generáció úgy gondolja a könyvtárazásra sosem lesz szüksége, pedig az idősebbnek ez teljesen magától értetődő - hiszen szüksége volt rá, addig az idősebb generáció - éppen ezen okból, egyre nehezebben tanulja a modern keresést, mint a kapitalizmus gyermeke, akinek az enter az új ajtókilincs.
Megírjuk a házidogát, képeket nyomtatunk és átrajzoljuk az átlátszó lapokat. Úgyhogy most már tudósok és művészek is lehetünk, elnézhető csalással. Hiszen ez csak játék...nem? Aztán néhány évvel később ez a tudás elfér a zsebünkben. A kapitalizmus gyermeke az öregek arcába röhög, könnyedén kijátssza őket és azt mondja: "Nincs szükségem a tudásra. Nem kell emlékeznem semmire, mert újra és újra rákereshetek. Ha pedig a digitális biztonság lenyomata még a legmélyebb álmaimat is megvédi, mitől kellene tartanom?" Rövid idő alatt el is érkeztünk a harmadik fázishoz. Ahol a kapitalizmus gyermekének már nem kell elhinnie magáról, hogy ő a legjobb. Még csak nem is kell úgy tennie. Most már Ő az, és kész. Ez az Arrogánsak kora. Folyt.köv...
0 megjegyzés:
Leave a Reply