Hullám csapda

Egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Reszketnek az izmaim. Azon kapom magam, hogy nem tudom miért émelygek. Aztán azonnal bevillan a szombat este, és képtelen vagyok napirendre térni felette. Mintha csak az elmúlt tíz évem rongyos zsákokba dobált égetni való faszén lenne, amit pár óra alatt a tűzre hánytak, hogy hamuvá égjen. Ráz a sírás belül, de semmi sem látszik az arcomon. Csak azt mondom néha: fáradt vagyok. És ez sem hazugság. De mégis... a sok sok hülyeség közül, amit eddig tettem az életben... most nem csináltam semmit, de mégis... 

Olyan kérdések kerülgetnek, hogy mit teszek majd ha látjuk egymást? Ő hogyan fog rám nézni? Átmosolyogjuk ezt az ismeretlen helyzetet? Én viszolygok majd és szégyellem magam, mert nem tudom titkolni. Közben pedig úgy szeretem őt, hogy sosem tudnám ezt őszintén elmondani neki. Azt ismételgetem magamban, hogy ezt nem lett volna szabad. Ezt nem tehette volna meg. Összezúzott mindent, és most biztosan nem gondol erre. 

Este odafordult hozzám és megállított, miközben hadarva beszéltem. Azt mondta: "Nem kérhetem, hogy ne gondolkodj most. Éppen te? Aki sosem áll meg a folytonos gondolkodásban?" 

Én pedig nem hibáztathatom semmiért, mert egy fajhoz születtünk. De ettől még nem kell jó szemmel néznem. 

És ha nem ez fáj éppen pokolian a lelkemnek, akkor a Te hiányod Hugi. Tudom, hogy most ezzel a gyötrelemmel is magamra maradtam. Értetlenül ácsorogva, egyik lábamról a másikra helyezkedve, tördelve az ujjamat. Próbálom meggyőzni magam, hogy jobb ez az egész Világ így Nélküled. Hogy jól teszem, hogy lezárom...amikor lezárom. Nincs szükségünk egymásra. Úgy érzem újra és újra cserben hagysz, mint valami büntetésként valamiért, amit ésszel fel nem fogok. Így aztán minden nap, mikor eszembe jutsz, vagy kezembe veszem a leveled, egy Tőled kapott emléket, újra kell tanulnom az önhazugságot. Csak ezzel tudok átlendülni a lehetetlen igazság felett, hogy nem keresel többé. Dacosan elfordulok és úgy teszek, mintha semmi sem változott volna az életben. 

Mind kettőtöket túlcsordultig szerettelek. Az összes sejtemmel. És most egészen olyan, mint egy végleges árulás. Valami mind két oldalt lassan de biztosan elszakad, mert használódik az anyag. Ahogy múlik az idő, egyre gyengébben tart.

Aztán meg egész nap hullámokban tör rám a görcs.