Még mindig reménytelenül szerelmes vagyok Kurt Cobain-be. Azon kapom magam, hogy fantáziálok egy másik világról, ahol egy világba születünk. Gyerekként ugyanott lakunk, és ugyanabba az iskolába járunk, meg ilyenek.
Nem a klasszikus értelemben szeretem, ahogy rajongani szoktak a tinik bálványuk tárgyáért. Azt hiszem csak egy-két Nirvana számot hallgattam úgy tiszta szívből. Ez képmutatás? Talán szégyellhetném magam érte, mert így nem tűnik őszintének.
Pedig halálosan szerelmes vagyok a kilátástalan fájdalomba, amivel telefirkálta a naplóit. Ahogy szenvedélyesen szerette amit csinál, és kiszenvedte magából a saját kis univerzumát. És még azt is, hogy mennyire őszinte és minden felszínességtől mentesen tudott szeretni.
Drága Kurt! Még csak négy éves voltam, mikor meghaltál, úgyhogy ezt az üzenetet már tuti nem kapod meg. 22 évvel azután, hogy itt hagytad a világot, nem sok minden változott. Legalábbis abból a szempontból, ami Nekünk fontos. Az emberek továbbra is vakon menetelő üres pléhdobozok. Ülnek egymás mellett a metrón, zabálnak az éttermekben, kiszarják, aztán kefélnek. Senkiben nincs hajlandóság valami másra, és a szülők bigott gyermeket nevelnek, akik nem fogadnak el semmit a tanult szisztémákon kívül. Készült rólad pár dok-film, az utolsó egész király. Tuti kivágták belőle a leglényegesebb dolgokat, és biztosan kiakasztana a tudat, hogy erre pénzt és időt szentelt valaki.
Úgy képzelem, hogy páfrány és tábortűz illatod van. Erről nem írsz a naplóidban. Talán sosem lett volna szabad közkincsé tenni az írásaid, ugye? Ez mind magánügy.
Az összes sötét gondolattal együtt, nagyon szerettelek volna.
0 megjegyzés:
Leave a Reply