Beleőrülnék...!

Ma komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kiveszek egy egyszobás garzont valahol. Igaz, az áruk jelenleg a csillagos ég, és nem vagyok benne biztos, hogy a kiadók tisztában vannak a normál keresetekkel. Na meg, hogy nem mindenki külföldi diák. Dehát kit érdekel? Még lehet találok a végén valami jót, közel a melóhelyhez. 

Szóval komótosan megnyitom az internetokat és málló falakat, undorító futószőnyegeket, és ezer éves, használt sütőlapokat látok abban az árkategóriában amit meg tudod fizetni. Hát ennyire csóró lennék? Jesszum pepi, pedig azt hittem jó dógom van. Végülis az van. Baráti áron bérlek egy erkélyes szobát. Felújított lakásban természetesen.

Elmeséljem hogy bukott ki bennem ez a dolog? Évek óta járom az albérleteket, 18 éves korom óta. Mindig volt valami gebasz. Senkivel nem volt olyan, mintha egy álomba csöppentem volna, de mindennek meg volt a maga szépsége. Tulajdonképpen ha jól belegondolok mindenkire panaszkodtam, akivel együtt kellett élni. De az utóbbi lakótársam - aki közben itt hagyott egy csávó miatt!!! - őt legalább megszoktam. Most tudom, hogy a két új kibeszél a hátam mögött, hogy rumlis vagyok, pedig tulajdonképpen alig vagyok itthon. Nem főzök, és igazán nem hagyok magam után piszkot.  Tudom, hogy szívesen gyűlölködnek és gonoszkodnak rólam a hátam mögött, hogy mennyit alszom, vagy mennyit bulizom, vagy mennyit nem dolgozom a pénzemért. Nem tudom megmondani miért zavar. De most nagyon zavar. Kellene egy kulcs erre a kibaszott szobára...

Ma a kolléganőm azt mondta: én megőrülnék ha egyedül kéne laknom! Megpróbáltam átgondolni, hogy nekem baj lenne-e. De tulajdonképpen most is olyan, mintha egyedül lennék.