Minden nap

Minden nap gondolok Rá, milyen elveszíteni egy barátot. 

Minden nap eszembe jut, hogy időnként úgy döntesz, egyszerűen csak nem szólsz hozzám többé. Megígéred, hogy majd felhívsz, beszámolsz mindenről, aztán sosem csörög, ha nem csörgetem. Ilyenek az emberek látod? 

Ha lenne rá magyarázatom, biztos könnyebben viselném.

Viszont sikerült elengednem az érzést, hogy ez az én hibám. Ez elég jó nem? Többet nem érzem úgy, hogy én hisztizek mindent túl. Hogy túl szigorú és követelőző vagyok meg érzelmi zsarnok. Túl ez, meg túl az. Túl sok. Egyszerűen csak ez lesz az útja, hogy megtanuljam elengedni azt, aki nem tart már rám igényt. 

Amikor már nem vagy hasznos többé? Ezt alig akarom elhinni. 

Csak akkor mire gondoljak? Ha egy hónapig nem jön semmi. Arra gondolok, hogy "nem baj". Ez mindig így volt. Jönnek mennek az emberek... lehetek semleges, megértő, duzzogó. Ezen nem tudok változtatni. És kimondom: úgy érzem ez hálátlan és kurva gáz. Bárcsak ne féltem volna ennyire tőle, hogy jó barát vagyok-e. Bárcsak ne tettem volna bele a szívem-lelkem. És bárcsak ne hagytam volna, hogy fontossá válj. Mert így nem tudtam felkészülni rá, hogy egy nap majd megint úgy néz ki, mintha neked semmit sem jelentene hátrahagyni engem.