Hallom a szomszéd szobából, amikor a mosdóba hány

Abban a pillanatban, ahogy ma kisétáltam a buszhoz, és két percnél tovább kellett várakoznom, görcsbe rándult a kezem. Arra gondoltam, mindenki engem néz a váróban. Tikkelt a szemem, rángatózott a karomban egy izom és eszembe jutott a fősuli meg az a rohadék filmelmélet óra. Amikor a pad alá nyomtam a karomat, hogy ne lássák amikor remeg. Haza rohantam óra után az albérletbe, és fuldokoltam az utcán. Meg kellett állnom félúton. Egy utcazenész háttérzaját hallottam, meg a visszafelé suhanó embereket, és nem értettem miért szorítja a tüdőmet ez a valami. A professzor nem jelentette be, hogy beszámolót írunk az óra elején. Hirtelen történt. Üres lapokat repített az asztalra, én pedig annyira akartam, hogy kedveljen, már szinte fájt. Nem voltam felkészülve arra, hogy a gondolataim natúrban, megszerkesztettség nélkül a papírra kerüljenek, ő otthon elolvassa rajta a nevemmel, és beledobjon a kupacba, mintha csak saláta levél lenne a dolgozat. Nem voltam felkészülve arra, hogy a barátaim gúnyolódnak majd, hogy segget nyalok és csillagos hatost akarok hazavinni. Nem voltam felkészülve, hogy mindez úgy a padlóra küldd fizikailag, mintha elgázosították volna a termet. Zizegett a kép, szédültem, kiszáradt a szám, forróságot éreztem mindenhol és ki akartam szabadulni a levegőre. Aztán meg visszabújni a patkány ketrec méretű szobámba, és elmenekülni az emberek elől. Nem tudtam megvédeni magam. Nem tudtam megmondani, hogy nem vagyok gáz ember, csak szeretném, ha szeretnének. Kiszaladtam mellettük és küzdöttem megint ezzel az asztma szerű játékkal, ami minden volt csak nem szórakoztató. - Engedd el, engedd el, engedd el. Próbáltam és még sokáig nem ment. De tovább kellett gyalogolni, mert már néztek az emberek.