Az egész tegnap éjjel egy elmosódott rémálomra hasonlít, így ahogy visszatekintek rá. Egy bevásárlóközpont legtetején álltunk. Már a lehető legtöbb bódító anyag szétáradt a véremben, azt vártam végre ellazulok majd, és nem gondolok semmire. De csak fokozódott a szorongás. Kívülről láttam magamat több tíz méter magas párkányon, a szemembe hasított a város fénye. 

- Tudsz így vezetni?

- Persze, hogy tudok.

Kifelé menet pedig nekihajtottunk a padkának. Odabent lelassult az idő az utastérben. Visszajátszottam a jelenetet párszor a fejemben. Bumm-bumm-bumm. Apa az előbb hívott... dolgoznom kellene... eljátszottam a gondolattal milyen hamar érnénk le, ha ugranánk... apa az előbb hívott. Azt mondtam neki, nincs semmi baj. Mindig azt mondom: nincs semmi. Semmi sincs.

Beszippantott bennünket a péntek esti forgalom és láttam magam előtt a gumit, ahogy sebesülten nyolcasokat ír le alattunk. Most mondtam neki, hogy ajándékba adtam Dániel Annát. Megkérdeztem: vajon tetszeni fog neki? - Egész biztosan. 
El kell mennem a buliba, már legalább háromszor hívtak az este. A tükörbe néztem, és elárultak a szemeim. A kormányt kétszer is megrántottuk, de már számoltam vissza a métereket a parkolóig. Nincs sok hátra... "Ennél te sokkal okosabb vagy." Erről hadovált egy hang a fejemben.