Amilyen sokat beszélek hétköznap, olyan keveset mondok el. Ha jobban belegondolok egész nap semmi hasznosat nem szolgáltatok a világ felé. Na persze ha nem számítjuk bele a híreket, amiket felolvasok. Mert az elméletileg - a köznyilvánosság igen egybehangzó véleménye szerint - fontos. Az kérem fontos. És nem mondhatnám különösebben, hogy azon kívül, mennyit csökken a benzin - hazugságokat mondanék. Magamról főleg nem. Talán azért nem írtam hosszabb blogbejegyzést mostanában, mert nem akartam valótlan felesleges dolgokról fecsegni. Azt végülis megtehetném egész nap. De hogy a kételyeket eloszlassam, az élet a maga ismerős medrében csordogál. Zavaróan sok és kevés az idő így mind egyszerre. Többnyire szorongással telnek a hétköznapok. Valamitől mindig és állandóan ideges leszek. Pedig semmi szumátrai kisharcos nem kerget befordulva egy sötét utcasarkon.
Szorongok a munkahelyen, nehogy elrontsak valamit. Szorongok akkor is, ha nem rontok el semmit. Ideges leszek itthon, hogy mit nem sikerült még megcsinálnom. A szárítókötélen három napja ropogósra fújta a 10. emeleti hegyi levegő a holmimat, kihűlt a borsófőzelék, amit 450(!) forintért vettem. (WTF???) Elmosogatnivaló, felmosogatnivaló... na az gyűlik. De eltört, összetört, tönkrement. Ebben a sorrendben és minden. És ez így mind mind frusztrál. Álmos is vagyok, mert korán kelek és szopatnak. Beakad, lefagy, felcsavarodik, leszakad, recseg ropog nem jól működik. Szusszanok egyet két rohanás között és mandarint hámozok abba a két perc pisiszünetben. Bűntudatom van, mert pogácsát ettem előtte. Ennek meg már se íze se bűze, csak tele van a nyamvadt maggal. Rágom a savanyú húst, eldobom a héját a kuka felé, mellé megy. Lehajolok, felveszem és megint... a k*rvaéletbemár...
Megnyitok egy weblapot, nem tetszik amit olvasok. Sms-t kapok: nem jön. Jó nem baj. Tegnap se jött, meg ma se fog. Holnap egyébként visszaseír, mer' nincsen gépnél. Szóval végülis eltelik majd az idő nem történik semmi. Visszakanyarodom a weblapra, végig olvasom, pedig tudom mit fogok látni. Elkap egy kisebb roham, kapkodom a levegőt, valami fojtogat. Úgy zsiborog a szám, meg ég a bőröm felszíne. Bocsánatot kérek és kiszaladok a mosdóra. Tizenegy perc, huszonöt másodpercig ülök a fedelén és próbálom a térdem közé hajtott fejemből kisóhajtani a zúgást. Már nem emlékszem mitől lettem ideges. Csak magamat látom a tükörbe, meg hogy mosom az arcom. Vizes lett a hajam, meg a ruhám. Pedig mind a kettőt szépre vasaltam hajnalban. Nem baj. Van még idő. Még sok reggel vasalhatok.
Gyorsan lekeverem a napot. Ütemesen járnak az ujjaim, egyik helyiségből a másikba ugrálok. Megdicsér a kollega, elpirulok. (Miért?) Még egy buliba is elhív. Azt mondom: "meggondolom." Pedig semmi dolgom sem lesz. Igazán... Ugyan mivel tölteném a napot?
Vissza a sodrásba, már kerekeken zötykölődök, semmire sincs idő. De gondolkodni túl sok szabad percet találok. Hogy is mondtad? Önámítás?
Butaság. Még lázadok. Buddha azt mondta: "Az vagy amit gondolsz. S a gondolatod Minden." Ha ez tényleg így van, én láthatatlan vagyok. Megkérdezem: ki lát? És kerülgetős, hamiskás, keserű válaszok jönnek. Vagy semmi.
0 megjegyzés:
Leave a Reply