Mindent ki lehet bírni

Micsoda álszentség társaság után vágyakozni, mikor leginkább kényszer táborozásnak érzem az emberekkel való találkozást. Halálosan unom. Nem tudom, hogy őket, vagy azt ahogyan nem mozgat meg egyetlen motivációjuk sem. És a barátaim tényleg nem keresnek. Kémcsőben zubogó kis életek lettek, várva néha egy egy robbanásra, ami problémáik dugaszát a magasba repíti. Olyankor jövök én. Nem túl önzetlenül elérkezik a pillanat és akkor majd valamelyikük felémpislog. Nem is olyan messze még meg is történt ugyan ez. "Segíts!" Visítós kiskamasz hangon örjöng a nevemet harsogva. Micsoda botorság ilyen táblát aggatni a gyerek nyakába. Mert hát az arcomat még el tudom rejteni, de a nevem? Arról örökké felismernek. Talán csak elfáradtam mások kedvében járni, míg ők a szükséget félrepakolva inkább nem teszik ezt velem. Mert minden aprócska segítség mögött valamiféle önző visszapattanó fallabdát látok. Végül pedig kiderül, hogy minden ami értem tevődik, tulajdonképpen előre eltervezett haszon az a másiknak. Egymás hátán lovaglás - vigyél még egy kicsit!

Csak tizenkét éves voltam, amikor determinálták ezt a boldogtalan utat. És egyik felnőtt a másiknak dobálózott, hogy ilyet már csak igazán a babona miatt sem illik a gyereknek mondani. Nem ismertem olyan jól a fickót. Távolról csak, az az igazi lelkibetegeskedő fajta. Úgy beszél, mint aki tudja, és közben nem von kérdőre egyetlen felvetést sem. Mert hát neki már úgyis mindegy. Ha kedve tartja szúrkáló megjegyzéseket vet rám, mintha nem is emlékezne, hogy nem sokkal azelőtt még gyengéden dícsérte a szemem és hogy milyen értékes ember vagyok én. Néha, igazán csak ha a véletlen úgy hozza elolvassa pár versem. Fájdalmas grimaszt vág és nehezen gördülnek ki a szavak: Hát ezt jelenti. Te vagy az, aki sohasem lesz boldog. Sokat írtam arról a napról. Lehet már itt is említettem. De még most is fel fel villan a szoba, amiben csak hárman vagyunk, csak a bérlő hiányzik. Később bejön ő is, három férfi meg én. Különböző korok, és különböző vadul egymás mellett eltáncoló személyiségek. Az egyik lelkesen bólogat: Ó igen igen nagyon érzékeny lány! - érdek mondanivaló csupáncsak meg bal bla bla. A másik idősebb, feszült csöndben szántja ujjaival a szakállát. Neki ez a kivégzés, és ő nem kíván részese lenni a fölöttem ingadozó ítéletnek. Ellenkezik kicsit, hogy azért nem így működik, de hamiskás és gyenge lábakon áll a kijelentés. Én meg figyelem az öreget, aki szerint már gyereknek is vaskos vagyok, és olyat látok a jövőben amit soha nem éltem át. Azt mondja oda sem figyelve a többiekre, hogy később erre ráakaszkodnak majd az emberek, és mint általában egymást elhasználódok majd én is, mint a fogyasztás örök törvénye. És minthogy én ezzel asszimilálódni csak felszínesen tudok, majd elégedetlen leszek ergo örök boldogtalan. Azt gondoltam akkor - azon kívül persze, hogy ez igazságtalan, hiszen én magam a születést sem kértem - hogy ezennel a szent mindent látó, és egyébként szuicid alkoholista nyugdíjas által fel lettem mentve, és annyit nyavalygok ezentúl amennyit csak akarok. Abbahagytam évekre az írást, hiszen innentől kezdve mire lenne szükségem? Várom a beteljesülést, ami keserédes seszínű lesz. Cseppfolyós egy szilárd világban. És hát előtte sem jöttem ki túlzottan jól magammal, de ezt követően vált igazán pokollá a létezés. Sok vers született arról, hogy kellene kiszakadni másik testbe, és sokszor jutottam arra, hogy nem segít ha így is úgyis követi a lélek. Nem tudom hogyan jutottam ide vissza, de nyomasztó az űr, amit nem akarok kitölteni. Lázadok, ahogy a kamasz a búcsúpuszi ellen az iskolaudvaron. Tisztára csalódás az egész, hiszen fals a félelem. Csak pár óra amíg cukkolnak vele a padban, aztán vége van. Mindent ki lehet bírni. Ez sem a Holdra lépés, csak én vagyok...

Nem sokkal később egy osztálykirándulásról sírva jöttem haza. Kitettek a buszból, és hullott mint a záporeső. Apa leült velem a szobába, amit akkor még a nővéremmel osztottam meg, és kettesben beszélgettünk. Megkérdeztem tőle: "Apa, miért nem szeretnek engem? Mi a baj velem?" Helyette is megadtam a választ. Unott és elcsépelt szülői kötelességtudat hangzott fel az elmémben, mintegy szócsöve volt csak a megkellnyugtatni életérzésnek. Hogy lesz ez majd másképp, és most csak azért nem találok társakat, mert idősebb vagyok már most mint a többiek. Dehát ez is csak egy lusta magyarázat arra, hogy kit választanak maguk mellé az emberek, és ha le kell ülni valaki mellé, akit az utcán is a túloldalban kerülünk, akkor inkább parafával építünk barikádot az ember köré, hogy több levegő jusson nekünk. Ő pedig majd szívószálon át lélegzi be a magányt. Megpróbáltam elhinni, hogy mindez csak az idő, és a sok sok ember aki odakint vár, még az is lehet, hogy olyan egyedülléttől süppedős porszemekre vár, mint amilyen én is vagyok. Dehát mint utóbb kiderült, mindenki csak magát szereti. Bár én például gyűlölöm magam, két taposó malmos gondolat között, amiben várat magára a meggyőzés, hogy ez csak az én férges micsodám, és nagyon gyorsan tovább kellene irtani. Találtam egy képet a tesómról, ahogy már éppen túlnövömöt őt, de még az ölében cipel egy játszótéren. Ő az egyetlen, aki manapság sűrűn mondja: Szeretlek! És el kellene hinnem, mert még nem kizárt, hogy nem a megszokás szól belőle. A konvencionális belenevelés azáltal, ha kapott akkor néhanapján illene adnia is. De mi van ha azért akar ilyen nagyon szeretni, mert neki most temérdek szeretetre van szüksége? És ilyenkor a kis férgek megint mozgolódnak odabent és azt mondatják velem, hogy hazug vagyok és elég undorító is. Hiszen meggyőzöm arról az embereket, milyen nagyon értékes lehetnék. Ők elhiszik és néha néha megkedvelnek. Aztán persze csak idő kérdése, és ráébred mind, hogy opálos illúzióba van kergetve. Később meg majd fájdalom nélkül talál mást. Nyilván jobbat, hiszen nem köszön vissza. Sokat gondolkodom rajta, milyen mérgező vagy éppen nem halálosan szar hatással vagyok az emberekre. Általában pedig arra jutok, hogy olyan jó lenne ha valaki tisztábban ismerne engem, mint ahogyan én látom önmagam.