Egy lépés nekem, négy az emberiségnek

Tegnap este még kimentünk anyával egy cigire, bár ő nem dohányzik olyan sokat, most azért kikísért. Tesómról beszélgettünk, meg arról milyen sikeres most a karrierében. Elég undorító mód irigy vagyok rá. De egyébként örökké. Mikor megkaptam az első fizetésem, azt mondta: Jé már majdnem annyit keresel mint én! És ettől valahogy beindította a reakciót nosztalgius emlékeim áradatában, ahogy a lakótelepen futunk, és ő mindig gyorsabb. (Ez gyerekkorunkban volt kérdés csupán, lévén ő most sportos én meg általában alszom amíg ő sportol) Mindig jól megfenyegettem, hogy egyszer majd utolérem. És behozom ezt a négy évet. Ő meg jól kinevetett, hogy hát persze. Ezt nem lehet behozni, ez egyszerűen csak van. Négy év eltelt, és akármilyen gyorsan tanulok meg futni, nem fogom tudni lehagyni őt.  Ahogy ez tudatosult bennem - szinte látom magam nyurga hosszúra nyúlt arcommal, dülledő szemekkel: Ez igazságtalan! Így hát akármi van, az utolsó helyre vagyok kényszerítve. Ha bármiféle út van keresztezve számunkra a jövőben, ott bizony determinálva van a négy hosszú lépés neki előre, ami olyan extrákat rejt mint a kitartás, érett megfontolt és átgondolt döntések, képességek hosszú sora amiről én csak álmodni sem merek, és a siker, siker, siker. Érdekes mennyire nem tudja ő sem értékelni ami van neki. Nem arra gondolok amivel született, hanem amiért megharcolt és tényleg van neki. A nagy részét ezeknek nem is látja. De még ha tud is róluk, általában olyan problémákat generál nem létező konfliktusokból, amik elnyomják a jó dolgokat. Aztán olyasmit vár azt hiszem, hogy másik árulják el neki mi a megoldás a boldogsághoz vezető út elvesztése közben. Rengeteg ilyen embert ismertem meg az elmúlt évek során. A rengeteg nem is kifejezés! Minthogy amúgy sem újdonság - bevonzom a takargatást igénylő és támogatásért könyörgő embereket. Egyikben sem látok szánnivalót, én is rászorulok néha. De a "kielégítést", ezesetben a tanácsadást és a kifacsarást követően, általában mind tovább áll. A feladat elvégezve, szokták mondani.

Az én történetem sok szempontból szól arról, hogyan tanul meg az ember elhidegülni, miután egyszer már igazán megtanult megnyílni és szeretni. Amíg gyerekek voltunk sokat toporzékoltam, vertem magam a földhöz, hogy játszon vagy foglalkozzon velem. Lévén nekem szabadidőm volt, ő pedig már iskolába járt. És akármennyire is erőltetem sokszor az emlékeket, nem bukkan fel túlzottan sokféle abból az időszakból, mikor valóban együtt töltöttünk volna kölyökként értékelhető játékidőt. Sokat szórakoztunk később azon, hogy kértem őt, olvasson nekem estére valamit. És nevetve humorizáltuk el, hogy a mese kitölthetetlen űrrel a közepén, egyszer voltholnemvolt, itt a végefusselvéle alapon gyorsan le is futott a folyón.  Szóval viszonylag hamar megtanultam, hasonlóan megnyúlt képpel, hogy a szeretetet és a törődést sem kierőszakolni, sem kitaposni nem lehet. Elég hosszú ideig tüntetőleg borsot törtem az orra alá. Bemártottam anyuéknál, Freud tanulmányt is írt erről. A barátai nagy tabu téma volt. Ha egyszer egyszer szorított is helyet, hogy velük bulizzak idősebb korunkban, iszonyú megalázó volt. A lekezelő stílust igaz, mai napig nem sikerült lehántani. Így nem értem miért volt kérdés, hogy eltávolodtunk? Hogy évekkel később szeretné, ha megbíznék benne és elmondanék bármit ahogyan ő is bízik és megosztja a problémáit. Azt hiszem megtanultam máshol keresni azt aki tanáccsal tud szolgálni. Felnőttünk, és azért ezt az ember éretten igyekszik kezelni. Mindentől függetlenül és feltétel nélkül szeretem őt, innen is ugyanúgy irigykedem rá, a lehető legjobb értelemben. Dehát mit tegyek ha a négy lépésből ő maga csinált tizennégyet? Remélem, ha majd olvassa ezt, nem haragszik rám...