Én nem tudom, hogy repülnek el ezek a percek ilyen gyorsan. Még nem rég léptünk át 2013-ba és máris június lesz. Azt mondják húsz után már csak peregnek az évek. Azt hiszem azért, mert a munka elviszi az energiákat, és nyolc-tíz órában leköti az ember figyelmét valami intenzív. (Jobb esetben) Hogy aztán bedőljön az ágyba egy pár órával később, és már vége is a napnak.
Zavart vagyok és sokszor. Még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz mert azt hiszem valami új dolog születik. És az új dolgoktól nagyon félek, ezalól én sem vagyok kivétel. Nem is az újtól, mint inkább az ismeretlentől. Szinte érzem ahogy kalapáccsal ütlegeli valami végleges formára a személyiségem. Már nem süpped el lanyhán semmi benne, hogy megbontsa az alakját. De van pár nagy meteorbecsapódás ami lyukat üt a betonkeménységen. Az pedig olyankor elég fájdalmas.
Anya pár napja azzal csesztet, hogy már beteges a szint hogy nem tudok reggelente felkelni. Ilyenkor elborzadva mered rám, hogy atyaúristen. Ami neki a kedvence sóhajtó mondata. Ettől pedig rosszul vagyok. Rábólintok, hogy jól van végülis nem kell engem felkelteni. Meg hogy nem is értem mire számított, amikor a 23 év alatt eddig mindenhonnan elkéstem reggel. És ha a 23 év minden otthon töltött hétköznapján fel kellett kelteni, akkor mitől más ez a mai május kicseszett huszonkettedike, hogy hajnali hat harminckor úgy kell rám meredni, mintha éppen vérrögöt fedezne fel orvosi műszerekkel a fejemben. Úgyhogy inkább csak hallgatok, lesek ki a fejemből - és nem vagyok beteg, csak nincsen rajtam smink ugyebár... de az első pillantás a tükörrel enyhe fintorral fűszerez. Fakó az arcom, táskásak a szemeim. Száraz a szám, és le kéne tenni a kurva cigit, mert félórán át mosom a nyelvemet a fogkefével.
Most pedig fáradt vagyok, úgyhogy ma biztosan lesz egy kis délutáni szundi.
0 megjegyzés:
Leave a Reply