Öngyilkos leszel? Ugye nem?

Csak három percre lakunk a megállótól, de mikor kinyílt az ajtó, és nem várt ott senki, akkor kicsordultak a könnyeim. Azt hiszem minden alkalmat fel tudok sorolni amikor sírtam az utóbbi években. Erre is emlékezni fogok. Mint a málhás szamárról, leszakadtak rólam a táskák és bőgtem mint egy kisgyerek. Egyszer, még alsóban az iskola előtt órákat vártam és már tudtam hogy nem jönnek értem. "Elfelejtettek." Hangosan sírva fakadtam és nem jött oda senki. Elmentek mellettem az emberek. Úgy éreztem láthatatlan vagyok a legnagyobb kínban. Tudtam, hogy nem jön értem senki, de a láthatatlanság újfajta fájdalommal járt. Egy stop táblát markolásztam és nyüszítettem mint a kölyökkutyák amikor éjjel ismeretlen helyen kell aludniuk és senki nem néz rájuk. Valahogy így tettek a munkából hazasiető emberek is. Aztán megláttam anyát, ahogy felém fut az utca túloldaláról nagysokára. Még jobban rázendítettem és ismételgettem elfúló taknyos hangon, hogy "elfelejtettetek." Már nem kellek. Kidobnak, mert biztos sok volt a fekete pont, vagy a fene tudja. Aztán hozzácsaptam a többi félelemhez a listán azt, hogy nem akarom, hogy kidobjanak az útszélére. Biztos írtam már erről, mert sosem felejtem el és sokszor eszembe jut. Ez, amit nem tudnak helyre hozni, mert a legjobb szülővel is előfordul. Visszacsinálni nem lehet.

Ma pedig már felnőtt vagyok. Egy üres megállóban pityeregtem némán szipogva, és arra gondoltam megígérték, de elfelejtettek... és az egy dolog hogy a régi új barátoknak teher vagyok, már igazán láthatatlan... de a szüleim is itt hagynak egyedül? Megszűnik az egyetlen sziget ahová menekülni lehet? El sem kellett volna indulni.

Vörös volt az arcom, elfolyt a sminkem és sírva kulcsoltam az ajtót. Égett a villany mindenfelé, odabent nevetgéltek. Vendégeket fogadtak, már a kertből lehetett hallani. Így nem mehettem be. A garázsba bújtam és engedtem hogy az elmúlt két hét emlékei rátelepedjenek az agyamra és átrágják magukat mint a miniatűr rovarok a gyümölcsben. Aztán be kellett menni, anya meg felsikoltott. Innen tudtam, hogy azon ritka esetekkor mikor sírok nagyon megijednek. Én ugyanis itthon nem borulok ki. "Kirúgtak?" Elképzelésük sem volt, hogy mi történhetett ami annyira durva, hogy én ettől ennyire készen vagyok. Ráztam a fejem, és már nagyon bagatellnek tűnt, hogy nem jöttek ki elém, pedig megígérték. Besiettem a sajnálkozó vendégek elől a szobába, bocsánatot kértem és hallottam, hogy rólam beszélnek. Olyan dolgokat mondtak, hogy kimerültem és sok a stressz a munkahelyen. Pedig ennél sokkal több gyűlt össze. Az egész hetes terrorizálás odabent és a brutális lebaszások, a meggondolatlan szadizás már csak hab a tortán. Nyilván jobb lenne, ha nem lenne... de a nagyját úgysem mondom el. 

Beszéltünk róla, és... és nincs semmi. Szégyellem. Ezt az egészet. És szeretnék elmenekülni, csak nincsen hova. Ezt egy bejegyzésben nem lehet elmagyarázni, úgyhogy itt most lezárom.