Nem baj? sorozatom második része

- Nem zavar, hogy összefetrengtem az ágyad?

- Nem. Ha zavarna nem engedtelek volna be. 

Törökülésben ülök az asztalfióknak támasztva a fejem, és kicsit lekezelőnek érzem a hangsúlyt ahogy válaszolok neki. Boxerben aludt. Kíváncsi vagyok mikor jut időm arra, hogy ágyneműt mossak. Válaszolhattam volna kedvesebben is, de kicsit zavar, hogy hárman vagyunk a szobában. Elszívnék egy cigit. Hajnal hat óta ébren vagyok, ki kell mennem a mosdóba, meg elszívnék egy cigit. Ha lehetne... Jó lenne. Egy erős kávéval, egy szem édesítő. Jól felpofozna mint egy jeges zuhany a szauna után. 

Szép a bőre. Most reggel a fényben megnézem ahogy ébredezünk. Csak zavar, hogy hárman vagyunk bent... bár jobb így, hogy nem ketten vagyunk lányok. Nem akarok versengeni. Fáradt vagyok tőle. Na nem fizikálisan, csak úgy lelkileg. Versengjenek ők ketten. Értem. Úgy se jut elég figyelem. Bár az amelyik megkapta amit akart, már csak titokban pillant néha néha ide. Kihúzódik az ágy szélére, én kicsit közelebb araszolok. Lehajtom a fejem, piszkálom a pizsama nadrágot, arcomba hullik a reggel, frissen megmosott hajam és érzem a tekintetét a bőrömön. Engem figyel. Felnézek és összeakad a tekintetünk. Kiolvasom a gondolatokat: szépnek lát. Ebben a pillanatban legalábbis. Meg talán tegnap este is párszor. Azt is gondolja, hogy okos dolgokat szoktam mondani. Ahogy ezt meglátom a szemében kedvem lenne hálából rácsókolni a szájára. Most éppen nem lehet. 

- Volt idő, amikor annyira fájt a hiánya, mintha napokig kínzó lassan húzták le volna az eleven húsról a ragasztót. Feküdtem az ágyban, bezárkóztam a sötétben, sírtam és nyögtem. Felköhögtem a hányás izű gyomorsavat. Szerettem volna meghalni. Azt kívántam legyen vége. Azt kívántam múljon el. Nem enyhített semmi, és a legszörnyűbb az volt, hogy menni kellett tovább. Mert kötelességei vannak az embernek, amit el kell végeznie. Különben... különben nem tudom mi történik. Érte jönnek a szülei meg ilyenek. Rákényszerítik, hogy beszéljen szakemberrel. Vagy hagyják éhen halni? Engem biztosan nem. Olyan ez mint a szarás, ki kell menni és visz a biológia. Egyszerűen csak visz a lábad tovább és ez szörnyű. Mert nincs már többé benned élet. A mellkasodból eltűnik valami, én tényleg hiszem hogy ott van a lélek. Kisóhajtod egy lélegzetvétellel. Kifehéredik a szád, cserepes lesz és vérzik. Vérzik mindened, mert a húsodat vágja ki mikor elhagy a szerelem.

És ugyanarról beszéltünk csak ő másképp mondta el. A következő 10 percben azt bizonygattam, hogy újra megölelni egy ilyen embert nem őrültség és életveszély. Hiszen túl vagy rajta, nem igaz? Nem csak eltűnt, de el is vitt magával valamit. Azóta üres ő is ott. Én meg csak egyre üresebb leszek.