Hiányzol

Azonnal tudom. Egy pillantásra tudom az idegenről a buszon, a trolin meg a metrón, hogy őt szeretem. Ezt az embert nagyon. A többinél nem vibrál az aura, nincs villanás. De őt, ott a sarokba... mert éppen szól egy sikkantás és ő olvas, és biztos érdekes, mert nem néz fel belőle. Csöndesen figyel, kattintgat a gépen a terembe. Virágszirmos, cirmos gondolatok lepik el homlokát, és indián füstös írásjelekkel cikornyás betűket rajzol - aztán kimondja a semmit. 

Azonnal tudom. Egy pillantásra tudom róla, hogy megszólít majd. Percek vagy évek múltán összehúz a rajt. Ácsorgunk egymás mellette, és nem mondom meg neki, hogy én már gondoltam rá azelőtt, hogy észrevett volna. Hiányzol. Áh, nem is Te. Az hiányzik, hogy szeress. Az, hogy mosolyogj, a pult mögül rám nevess. Kérj meg, hogy hallgassam mit gondolsz arról: a világban minden egy balsors a zajról. Egyoldalú, sötét, epekedős és naiv. A vidámság hírből is csak képletes manír. Önhazugság a humor, ami nincs szurokba mártva. Éjjel a sötétben elhúzódok az ágyba, és nagyon nehéz. Mert hiányzik, hogy szeress. Megölelj és keress. (és hogy növessz egy foltos szakállat a kedvemért.)

Én azt hittem elhagyom az embereket. Dehát ők hagynak el engem.