„A félelemről kéne még beszélnem. A reggelekről,
amikor izzadságban ébredtem. Emlék nélküli álmok
után. És nem akartam semmit. Eltűnni csak, csendet,
némaságot. Akkor még nem tudtam, mi ez. Aztán
néha eszembe jutott, mi volna, ha? Mi volna, ha
nem lenne többé semmi. Nem kellene mindazt,
amit most csinálok, megtenni. Azokat a dolgokat,
melyeket nem tudok megtenni. Egyszerre véget
érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Legyen vége.”
(…) József Attila belelátott abba a mély sebbe, amelyet saját árvaságának történeteként mondott el: egy csecsemőről beszélt, az éhségről beszélt, a szexusról beszélt. És a szeretetről, amely nem emberi érzés. Ebben a mélységben és töménységben már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom. De ez már több is, mint költészet. Ezért válhattak versei vallásos áhítatot keltő médiummá. A mosónő fiának történetét mondta el. Az apátlan árváét. A fiúét, akit fel fognak áldozni. És annak az alázatáról beszélt, aki végül belenyugvással mond igent minderre. Ismerős elbeszélés ez, nagyon ismerős. A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól. De ma nem aktuális.” Borbély Szilárd
0 megjegyzés:
Leave a Reply