Komfortérzet egy kockás terítőbe csomagolva

 Nincs szükséged semmire, csak hogy nyugodt legyen a lelkiismeret. Szabadon, láncolatlanul szárnyaljon a tudomány meg a fantázia. Erre is én vagyok. 

 Valaki másnak kelljen helyetted megágyaznia, magyaráznia, bőrig áznia és elnyelje a hegyi friss levegő az összes rossz gondolatot. Erre is én vagyok.

 Csak arra van szükség, hogy megnyugodj, és megnyugtassanak. Az őrlő gondok között  két karban elringassanak. Erre még inkább én vagyok. 

Olyan nincs, hogy nem érdes-keserű a törődés, ha annak törölköznie kell habosra áztatott végtagokban. Ezer alkalommal sétálok a kipocsázott csempén, nagy az esély hogy egyszer a nyakamat töröm. Ebben nincs hiba és nincs hibás. Áthúzott néhány számítás, amit akkor szőttem mikor azt hittem az árral sodródom. Titokban, gyengéden, tükör előtt állva egyre csúnyább vagyok. Foltos az arcom, szélesebb a csípőm, elhasználódik mindenem. Elperegnek hamu és pernyeként a percek meg az évek, és nem maradok örökké. Egyszer elmúlok, ahogy elmúlnak a mindenségek. Azt hiszem nem emlékszik majd sokáig senki. Azt hiszem nem is akarom, hogy sokáig emlékezzenek. Rosszul érezném magam - ha egyáltalán éreznék még azután - amiért elfoglalom az ülő helyeket az elsősorban egy olyan teremben, ahol az állót sem érdemlem. 

 - Olyan öreg vagyok, Anya... olyan öreg vagyok itt belül, hogy hófehér ősz kötegbe kötött lelkem fonala. És minél többet tudok, annál zavarosabb a Világ.