Defekt az óceán peremén, sós és nekem nem ízlik

Defekt az óceán peremén, a folyama kellett
Hogy fojtogasson hordalékában és mellett.
Lenyomja a szóval, vagy annak valóval
Amiről mi ketten sosem tárgyalunk.

Kell ez, hogy így fájjon? Kell hogy maga alá,
Gombnyomásra, éjjel a párnámra hányjon?
Nem tudom mi kell, mert vibrál a kép.
Zárlatosan dübörögve árammal ráz a gép.

S már el sem kapod a kezedet.

Csak hányja, rázza, magyarázza:
Kedvesem! Elég legyen a fuldoklásból...
Hagyjuk meg a mártíroknak, akik játszásiból
Halomra siratják önmagukat.

De nem megy. Hidd el, már egyre kettőre 
Háromra számolom a múlást.
Hasamra fordulok és gyakorolom a szúrást,
Amit majd pipacsvirág szívekbe döfök.

Persze előtte kétszer is megkérdem majd,
Szabad lesz?
Mert ha igen, én mindjárt jövök.
Csak leugrom még a közértbe tejért. 
Azt iszom meg előtte.
A 2,5%-ost, hátha a zsír elakad a vérembe. 

Nem igen szoktam sírni, de most végre jól esne. 
Csak hogy úgy érezzem túl vagyok a nehezén.
Vagy legalább azt lássam nem én ülök a fenekén,
Az óceán sós, hűvös végtelen peremén. 

És innen, ilyen nagyon messziről még úszni sem tudok.