Emergency call in bedrooms

 - Halló?
- Háló tessék? 
- Van ott valaki?
- Igen, Petra vagyok. Miben segíthetek?
- Nem... nem tudom hol vagyok. 
- Nem tudod hol vagy? ...nyugodj meg. Mit látsz magad körül?
- Embereket. Sok embert. Nagy a tömeg. Zavar. Félek.
- Miért zavar?
- Mert közel jönnek. Élesen látom a pórusokat, a hegeket, a ráncokat. Érzem a mozdulatok lendületét, a leheletet, a mosdatlan bőr illatát, a zsíros hajcsomókat. A ruha alatt látom a petyhüdt szőrös testeket, és ezek mind idemozognak, ide hozzám. 
- Mit látsz még?
- Buszt, épületeket... most semmit. Be kell csukjam a szemem, reszketek.
- Mi történt?
- Nem kapok levegőt. Beszorul és nem enged...
- Megijedtél valamitől?
- Igen. Megláttam az emberek közt Őket.
- Kik azok az "Ők"?
- Akik követnek egész nap. Tessék mondani, önként be lehet vonulni a pszichiátriára?
- Ne sírj kisdrága, megoldjuk. Be szabad feküdni a pszichiátriára, de csak ha úgy érzed veszélyes vagy önmagadra. Ne menj oda, úgyis csak leszedálnak.
- Nekem a rokonom is leszedálták. Most folyton ugyanazt mondogatja. Az egész család pánikbeteg csak én nem vagyok az.
- Az egész család? Ők is szoktak fulladni? 
- Szoktak... néha. 
- Láttál már ilyet?
- Láttam már... néha.
- Nem érzed úgy, hogy elkaphattad?
- Ezt nem lehet elkapni. Én nem tudom, mert más vagyok. Az ő belsejük egészséges piros és rózsaszín, csak azt hiszik elromlott. Az enyémet rágják a kukacok. Hallani lehet, ahogy rágnak. 
- Mikor hallod ezt?
- Mindig. Mindig hallom. Ha megütögetem a fülem, akkor is hallom.
- És hogy hogy akkor ők a pánikbetegek és nem te?
- Mert ők szeretnek róla beszélni, én meg csak csöndben elsorvadok.
- Tudod már, hogy hol vagy?
- Igen, köszönöm szépen. Innen indultam.