Tükörszilánk

Az elmúlt pár napban megfeszített erőkkel próbáltam betartani az újévi fogadalmakat. Legalábbis egy részüket. Nem sokára eszközök is lesznek hozzá, hogy mindet teljesíteni tudjam. Addig is marad a melankólia. Amikor a boltban sétálok, vagy a buszon ácsorgok, betérek a munkahelyre, kijövök onnan. Megnyomom a lift gombjait, megmosom a kezem, és amikor...emberekkel kommunikálok. Lezárult egy év, és ilyenkor januárban megérkezik az én éves átkom. Az emberek alig várják, hogy befejeződjön egy év és elkezdődjön egy friss új változásokkal teli. De én már gyűlölöm, hogy nincs állandóság. És szinte tudom, hogy szilveszter éjjel végig lépkedek a tükör és üvegszilánkokon, és nem fáj mert olyan messze járok. Ugyanazoktól az emberektől, akikkel tavaly is beszéltem. Ez lesz az utolsó. Azt kívánom, bárcsak tovább tartana.

Elfeküdtünk az ágyon, és megkérdezte mi a baj. Nem mertem elmondani, hogy attól félek, ez az utolsó, hogy így egy ütemre lüktet minden, és hogy a sötétben megbújva nem kérdez senki semmi furát. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy rövid idő múlva mindez megváltozik. És ha most még aggódik is miatta, nem sokára nem fog számítani. Már nem érzi majd szükségét, hogy hozzám szóljon, egész addig amíg majd elfelejt megkeresni. Megkérdezte, honnan veszem ezt? És mivel nagyon szerettem, nem mondhattam el igazán mi a valóság. A tudatunk nyers játéka, amit vagy átlátsz, vagy nem. Az igazság az volt, hogy ő - és még olyan sok másik - tovább sétált a csoportból, miután helyére ugrott az utolsó darab fűszál. Felolvastam egy rövid részletet a naplómból, arról hogy miféle átkom van nekem. Van az másnak is, így nem volt ciki erről beszélni. Hiszen mindenkinek csak addig tart, amíg megengedi, hogy formálja a gyenge forgás. Mint az agyagedényt. És én nagyon megijedek, mikor lassulni kezd a tárcsa, mert tudom, hogy le fog szállni. Ő volt az első akinél sokkal hamarabb leugrottam, pedig már rég nem volt szükség rám. Olyan messzire futottam mint még soha. Még azt is magam mögött hagyva, ami állandó. Pedig hát abból kevés van. Dühös volt és mérges, meg akarta magyarázni, hogy nem lesz semmi baj. Hogy ez majd kivétel lesz, ami nem változik. De persze még elszédítette a lassan pörgő tárcsa. És mikor le kellett szállnia róla, már nem volt kérdés, miért olyan könnyű. 

A helyzet az, hogy bár nem szeretnék, minden januárban fel kell szállnom egy másikra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy eddig a kutya se bagózott felém, most meg hirtelen minden féle ismerős/ismeretlen megtalál. 

"Nem panaszkodni jöttem."

"Úgy rémlik, te mindig megértetted ezt..."

"Azt hittem te vagy az egyetlen aki segíteni tud."

"Ne haragudj kiborultam. Néha te is kiborulhatnál már."

És akkor azt válaszolom: Semmi baj. Én befelé borulok. Nekem változatlanul erről szól a lét. Azt hiszem most egy időre belefeledkezem az írásba és az olvasásba. Sok új novella ötletem támadt a napokban. Az újévi fogadalmaim között nem csak a cigi lerakása van, hanem hogy sokkal türelmesebb és kedvesebb leszek az emberekkel. Bármikor és bárhol legyen szükségük rám.