Már alig várom, hogy emlékeket gyűjtsek be. Nem is kell érte sokáig utazni, csak egy keveset várakoztat a pillanat. És majdnem elsétál mellettem a sansz, én meg utána futok, lassan kimérten és magabiztosan. Nem,nem! Én ezt kértem, önként magamtól belelépdeltem és most már ha ígértem és ígérték és ígérik akkor tessék engedni nekem. Ahogy meglát a pelyhes kacsacsoport, hápogva felém szalad, mind megölel. Pedig még csak egyszer láttak. Nyújtják a kis kezüket, hogy fogjam meg, ma én megyek velük haza. Még jó, hogy időben jöttem. Nem szabad belelépni a tócsába, mert vizesek leszünk. Ez is a mai nap tanulsága. Meg az, hogy azért nincs nálam esernyő, mert tudtam - mire ideérek eláll majd. Tehát máris mindentudó vagyok.
Mire megérkezünk aludni kell, úgyhogy mesélek néhány mesét. Megesznek reggelire, mert nálam nincs vasszigor. Engem kenyérre lehet kenni. Ki is használják bőven, hogy esetlen vagyok és mosolygós. Megígérem, hogy itt leszek még, amikor felébrednek. Mindenkit betakargatok, szép álmokat kívánok és jön a délutáni felnőttébrenlét. Hát ez történik, mikor ők alszanak. Igazán semmi. Még több munka és dolog amit el kell végezni. Papírokat aláírni, vezetni a felnőttes táblázatokba mindenféle rubrikákat kitölteni...számokat írni bele...
Egyikőjük felsír. Állítólag sokszor, csak azt nem tudja megmondani mi a baj. Úgyhogy nem sokára hozzá megyek be először, az ölembe veszem, mosolygok rá, és önkéntelenül fonja apró karjait a nyakam köré. A siker annál a pontnál kezdődik, mikor mindegyik nevet. És őket aztán még igazán nem nehéz boldoggá tenni. Neki például az is elég, ha örökké az ölembe ülhet, én pedig azt mondom egy gyötrő rémálom után, hogy nincsen semmi baj. Pedig hát van...
0 megjegyzés:
Leave a Reply