13 óra munka, két óra mozgás, négy óra alvás és szórakozás helyett vécé-csésze ölelgetés. De a zen az azért kurvára megy. Kell még egy kis idő, amíg hozzászokok a mindenséghez, amivel mesterségesen lefoglalom magam. Hogyan lehetek ennyire buta? Mindig ugyanabba a hibába, és sosem tanulok. Egy nagy kivetítővásznon nézem az életem, és az határoz meg csupán ami voltam és nem az ami vagyok. Hiszen minden ami a múltban történt, záros és hiteles. Már volt. Ez pedig ami van, kétes és a levegőben lóg. Gyűlölöm a változást. De hányok az állandóságtól. Az a legállandóbb az egészben, hogy semmi sem marad egyhelyben, és folyton csak mozog. Azért szeretek ide írni csak, mert nem olvassa senki. (Na persze leszámítva Téged, akinek a legkevésbé kellene olvasni a sorokat) És legalább amikor a hétköznapokban tanulom a balanszt, nem szól meg senki, hogy ez milyen hülyeség, mert hát mire hazaérek összezuhanok. De egyedül megtalálnak ezek a gondolatok. Gyorsan le kell ülnöm elolvasni egy pár fejezetet, vagy megnézni valami szar művészfilmet. Bekúsznak az álmaimba a sorok. Persze néha még így is kirugdalják őket olyan képek, amiket szeretnék elűzni. A legnagyobb tanulság abban a tanácsban van, amit másoknak adok.
Holnap kedd. Már várnak a Reménysugarak. A legkisebb még nem is tudja, hogy egész délután én vigyázok rájuk. De legalább időm nem lesz gondolkodni. Ám készülnöm kellene valahogy. Legutóbb megkérdezték van-e nálam pénz. Arra gondoltam mondok egy szójátékot, és rájöttem hogy egyet sem tudok...
0 megjegyzés:
Leave a Reply