Mortem

Nem tudom, hogy volt erőm fellépcsőzni hajnalban a tetőtéri kiskonyhába. A negyedik húzós túlórázós napom volt a tegnapi. És előző nap nem ettem semmit. Megpróbáltam figyelni rá, hogy ne száradjak ki nagyon, de az ivásra sosem tudtam annyira odafigyelni, mint az evésre. Úgyhogy a cigaretta füstjétől keserűnek és száraznak éreztem a nyelvem. Minden lépcsőfoknál a szájpadlásomra tapadt. Előző este fura álmom volt - már nem kísért ébredés után különös gyötrelem, mint amikor még a valótlanságot áthurcoltam a valóságomba és hosszú órákig rengett az iszonyat és nyugtalanság a testemben. Ott ahol a lelket sejtik az emberek, a mellkas környékén. Még az álomban is emlékeztettem magam, hogy minden és mindenki én vagyok. Én és a tudatom. Az EGO, aki várakozik egy penészes, nyirkos elhagyatott tanyasi ház hálószobájában. Keze helyén konyhakés, rozsdás pengével. Fenyegetőn a magasba emeli. Azért vagyok itt, hogy végezzek vele. De fegyvertelen vagyok, neki pedig könyöktől felfelé szuronyos nyúlvány a karja. Sikerül elkapnom és dulakodni kezdünk. Maga felé fordítva, többször belemélyesztem a kést. Szükségtelen, hisz már nem mozdul - mégis végig húzom medencéjétől a mellkasáig, akár egy precíz hentes. Ahogy elhajolok tőle, észreveszem hogy minden csupa vér. Rozsda és vasreszelék szaga van, de nem émelygek tőle. Kérdőn kipillantok az ablakon, éjfekete sötétség válaszol. 

Csak néhány pillanatot hagyok zihálni - ott, ahol a lelkemet sejtem. Aztán szövet szatyrokba tömködöm a cuccaim. Ő ernyedten fekszik az ágyon, engedi az értékes folyadékot, ami eddig benzinként működtette motorját. Nem mozdul. Már nem fog felkelni, lehetetlen...nem kell félnem. Akkor mitől reszketek? Én vagyok az...én fekszem az ágyon is, és én pakolom a holmikat ebben az elhagyatott parasztházban. Talán apa vár odakint, egy béna biciklit intéz. Biztat, hogy ne törődjek semmivel, csak induljak el. 

Megöltem.

Válaszolom neki színtelen hangon. Ő megrázza a fejét, és a biciklit tukmálja. Hagyjam itt a testet, majd ő elintézi, csak menjek már. Menekülni kell. Már nem attól félek, hogy felkel és újra megtámad. Attól félek, hogy valaki rájön, mit tettem. Visszanézek a szoba ajtajára, ahol az előbb visszavonhatatlanul és kegyetlen brutalitással végeztem tudatom egy morzsájával. De nincs nyoma gyilkosságnak, pedig várom, hogy a küszöb fölött átszivárogjon a vér. Felébredek.

Próbálok nem gondolni erre, amíg felkaptatok kávéért. Kidobjam azt a három nagy joghurtot? - nem ijeszt meg a hangja, ő már bent van négy harminc óta. Megvonom a vállam és valami olyasmit motyogok a hűtő előtt tej után kutatva, hogy azt se tudom kié. Mielőtt elárulná fölösleges köröket futunk, hogy milyen régóta vannak ott a joghurtok. Aztán kihámozom a hasztalan fecsegésből, hogy a portásunké, akivel napközben még többet szoktak ők ketten fecserészni, hasonló hasztalanságokról. Így lehet csak elviselni a jelentéktelenséget. Dünnyögök kicsit - milyen fura, hogy ez a nő ennyi joghurtot eszik, aztán tessék: mégsem eszik... 

Egy pár perc múlva szalad utánam, hogy elmondja nem is szereti a joghurtot. Nem magának vette és különben is, az anyósa kedvence volt, de az meg már nem él. 

Tessék?

Zavartan megtámasztja az ajtófélfát és szabadkozik. Nem akar pletykálni, tudom ugye, hogy nem az a fajta. Ha esetleg lenn járok... ugye nem mondom meg neki, hogy már tudom?

Vett három családi kiszereléses joghurtot a halott anyósának?

Nem nem... hevesen gesztikulál. Az anyós a múlt héten halt meg, értem? A joghurtok itt vannak már vagy három hete. Visszafordulok a monitorhoz és elképzelem a halottakat meg amit maguk után hagynak. Itt kerülgetjük ezeket a műanyag dobozokat, tele olcsó joghurttal, amit valakinek szántak, aki már nem fogja megenni.

Dobd ki kérlek. 

Még mentegetőzik kicsit, hogy ő nem pletykás és amúgy is... Már nem hallom. 

Délután cigizés közben valaki más távoli együttérzéssel meséli saját történetét. Arról, hogy pénteken elkéredzkedett, mert temetésre megy. Részvétem - mondom neki, ahogy illik. Megköszöni, aztán rögtön arról beszélünk, hogy reméli nem kell sokáig maradni a toron. De aztán mégis lehet maradna. Végül nem tudjuk eldönteni, én mondjuk főleg hallgatok. Elképzelem a halottat, ahogy összehozza a távoli rokonokat a temetéssel. Meg hogy talán ha egy héttel ezelőtt mégis csak felhívják egymást és összehoznak egy találkozót, talán nem két évente egy gyors telefont...Talán nem is volt annyira fontos. Már mindegy.

Fáj a szemem. Besötétedett. Nem sokára újra menekülni és küzdeni fogok. Készítem az inakat, az elmém kétségbeesett zugait lebetonozom. Butaság, mert így annál könnyebben nyílik meg az út, ahogy a REM fázis mélyére érek. A liftbe szállva mellém sorol egy fiatal férfi. Kopasz, széldzsekis. Homlokán két szabálytalan mély ránc húzódik. Udvariasan köszön és benyomja az ötöst. Aztán rögtön a hatost. Felpillantok rá gyanakvón, de nem szólok egy szót sem. Szeretnék rámosolyogni mikor kilépek, csak úgy kedvességből... de nem megy. Megköszönöm és gyorsan elbúcsúzunk. A bejárati ajtó zárjában megállítja a kezem a kulcsot. Lefagyok egy pillanatra. Sosem találkoztam vele, honnan tudta, hol fogok kiszállni? Talán csak nem emlékszem rá. Nem...nem tudom. Talán látta, melyik postaládából veszem ki a leveleket. Ott állt mellettem épp, ő is a sajátjait szortírozta. Azon gondolkodom, miért nem tettem fel a kérdést, mikor ez a liftben is megfogalmazódott bennem? 

Lényegtelen. Nem sokára valamelyikünknek már mindegy lesz.