Mortem III.

Mivel vezetni tanulok épp, néha azzal álmodok, hogy autóban ülök. Nem kell sokáig nyomni a gázt, mert általában oldalról elkap egy idegen. Óriás szörnyetegként préseli semmivé a mini járgányomat. Olyan a csapódás, mint ráharapni a fémre. Szilánkosra törik minden - mindenem. Felvágja az arcom, kicsavarja a lábam, és átvágja mellkasom a biztonsági öv. Érzem a forró vért végig szánkázni a szemkörnyéki hajlatokban, végtelen sípolás szól láthatatlan hangszórókból csupán néhány centire a fülemtől. Egy nanoszekundumig nem érzek semmit, és mikor magamhoz térek először a fájdalom hasít csak a tagjaimba. A fejem hasogat, a karom ég és lüktet. Nem tudom megmozdítani a lábam. Fekszem kiterítve a betonon, elterelt kocsik kerülgetnek - sietnek haza, a boltba, a családhoz...akárhova, csak lenne már vége a fennakadásnak. Váratlan nejlonzacskó vagyok az úszó korallok között. Elviselhetetlen a fájdalom. Szédülök tőle, mintha forogna alattam az egész világmindenség. Amennyire bírom, oldalra fordítom a fejem és hányok. Valaki fölöttem segítség nélkül várja, hogy végezzek. 

Erőtlen sorolásba kezdek. A nevem, hogy hol lakom. A szüleim neve, hogy ők hol laknak. Édesapa telefonszáma - csak ezt tudom fejből. Édesapa telefonszáma. Újra és újra és újra elmondom. Mintha senki nem akarná felírni. "Kérem, hívják fel!" Zsinnyegnek körülöttem, de senki nem hajol le. Én meg csak fekszem mozdulatlanul, agyrázkódás okozta hányásomban és meglátom az eget. A fél szemem le kell hunyni, mert belefolyt a vér. Úgy tűnik gyorsított felvételen szárad bőrömre a maradék. Juharfák sárguló leveli hullanak alá. Tulajdonképp szép is lehetne... És csak sorolom egymásutánban a számokat. Nullahathúsz... Gyengén, összefüggéstelenül, hangtalanul. 

Most ha akarnám, se tudnám elmagyarázni ezt senkinek, de akkor és ott nagyon féltem valamitől. Ébredés után rágódtam rajta kicsit. Mindig ugyanaz. Megmondom hogyan segíthetnének, és senki nem tesz semmit. Az elmúlás megcáfolhatatlan bekövetkeztével alapvetően talán jobban ki vagyok békülve, mint veszélytől olyan izgágán menekülő kishalak. A betonon fekve is úgy érzem az én hibám. Legfőképp az anyagi kár. Hogy vajon az hogyan oldódik majd meg. Nem akarom, hogy aggódjanak értem. Nem akarok szégyent hozni senkire. Aki elmúlik, már nem tud megmenteni senkit. A túlvilágról nem nyújthatom át a kezem, ebben a világban pedig látszólag senki nem nyújtja sajátját felém. 

Te nem érted, én nem tudom elmagyarázni. 

Szeretném a következő éjjel újraálmodni az egészet úgy, hogy mikor magamhoz térek, nincs ott senki. Mert ha nincs senki, akkor nincs kit hibáztatni. Akkor csak én maradok, és egy kósza hátradobott nejlonzacskó senkit nem zavar a puszta közepén. Igaz?