Amikor azt hittem, végre véget ért az ámokfutás, még igazából csak az elején jártam. Persze mindenki azt mondja, ez egy ilyen időszak. Olyan okosak az emberek, ha más dolgáról van szó. Néha azt mondják, már jobban nézek ki, ergo a lelkemben is biztos minden rendben van. Máskor pedig túlzásba viszik az érdeklődést, és megjegyzik, hogy mosott szar vagyok. De őszintén? Mert ilyen a hullámvasút. Egyik nap jobb, másik nap rosszabb. Nem tudok állandó stagnáló állapotot fenntartani.
Nem csak elmentem, meg is szerveztem a bulit, amire minden évben vágytam. De most annyira másról szólt az egész. Nem magamat akartam ünnepelni, hanem kerestem valami indokot, hogy ihassak. A megérkezés pillanatától kezdve ittam, és a hátam mögé pislogva kerestem őt. Közben kínosan ügyeltem arra, hogyha véletlenül arra jár, kikerüljem mintha nem látnám. Végül mikor már elég ittas voltam, arra kanyarodtam és tudtam, hogy leszólít majd. Mint amikor elég közel merészkedünk a kígyóhoz, és szinte várjuk, hogy megmarjon.
Fogalmam sincs mi történt, pedig mindenre emlékszem. Kiszaladt a lábam alól a talaj. Olyan dolgokat tettem, amikre nem voltam felkészülve, és amiket a lelkem mélyén nem szerettem volna. Az ő lelkiismerete tiszta volt. Nem kényszerített bele semmibe. Én sétáltam önként a viperafészekbe, és hagytam mindent ami már ott történt. Hajnalban megengedtem magamra a zuhanyt, és éreztem ahogy a méreganyagok szétáradnak az ereimben, és megfertőz valami fekete szutyok. Egy olcsó, szennyes kategóriába pakoltam magam, és ettől olcsó és szennyes lettem. Szédültem, és folyton leragadt a szemem, de nem aludtam semmit. Minden izmom égett, és összeszűkült a gyomrom, kiszáradt a szám, viszketett a bőröm. Figyeltem kicsit ahogy alszik és próbáltam rendre utasítani magam, hogy most már döntsem el végre: tényleg ezt akartam? Tényleg hiányzott? Vagy csak a megerősítést vártam, az elérhetetlen figyelmet, láthatatlan rajongást vagy kínzó vágyódást irántam? Egyik sem teljesült. Egy elhanyagolt, piszkos mellékhelyiség képe derengett fel előttem, ahova üríteni járnak az emberek, aztán visszasietnek az életükbe és soha többé nem gondolnak rá.
Amikor egyedül maradtam, sírtam és telefonszámokat kerestem, amiket felhívhatnék. Mit tegyek? Még a tehetetlenségnél is jobban elkeserített, hogy nem találtam egy megfelelőt sem. Amolyan bé tervek adódtak, amelyekkel korábban is lehetett számolni. De igazi megoldást nem rejtett a telefon. Bedagadt, vöröslő szemekkel hagytam el a lakást, és az utcán is legalább olyan egyedül voltam, mint az üres négy fal között.
A telefonhívás mögött nyers, kissé érzéketlen tanácsadás fogadott. "Szedd össze magad!" Arra gondoltam közben, mikor kiszaladtam a munkahelyről, az osztályteremből, vagy a családi házunkból, hogy a bajbajutott szeretteimre időt szakítsak, ha kell veszélybe sodorva magam. A falat kapartam sokszor, és minden sejtemmel azon voltam, hogy segítsek megoldani a problémájukat. Az én hívómnak épp "meetingje" volt. Tehát szedjem gyorsan össze magam. Ennyire volt ugyanis idő. Ez még inkább szíven ütött. Mert estére, mikor tudtam, hogy már saját regenerálódásom azon szakaszába érek - ahol a "majd megoldom valahogy" rész következik - már nem lesz menthetetlenül szükségem Rá. Ott és akkor volt, amikor a párnába fojtottam egy üvöltést, és patakokban folytak a könnyeim. Neki akkor sajnos megmagyarázhatatlanul fontos munka jött közbe. Vagyis inkább az én megmagyarázhatatlanul átlagos és kevésbé fontos gondom jött közbe a meeting ideje alatt. Érthető valahol, nem?
Hogy én 80 kilométert utazom, ha kell... és nem érdekel hányan várnak rám a portán míg tudom, hogy várja a hívást... nem értem. És akkor ismét rájöttem, hogy már nem csak a megváltást kell egyedül intéznem magammal szemben, de valószínű, hogy a megosztást is. Elhatároztam, hogy többé nem árulok el semmit. Még akkor sem, ha ez így nincs jól. Legközelebb annak, aki számára a legjelentéktelenebb problémám is sokkal előrébb jár, mint a kollégák, vagy az osztálytársak. Ahogy arra a pillanatra, nekem is megszűnne a világ, amikor az ember akit igazán szeretek, zokog a vonal másik végén.
"Szedd össze magad!"
A kimaxolt tanács, amelyikre egy tehetetlen lélek annyival tud válaszolni, hogy most éppen nem megy, épp ezért hívtalak. Ne kergessük egymást zsákutcába. Nem szeretnék továbbra is az emberek közösségi wc-je lenni. Se testileg, se lelkileg. Hogyan csináljam?
Erre nem érkezik okos válasz.
Úgyhogy leülök beszélgetni a testemmel, mert ezt senki nem teszi meg helyettem.
"Senki sem szeret, viszont mindenki bírál. Még az is, aki azt mondja nem. De egy percig se aggódj! Ma tanultam valamit. Ha most még nem is tudom hogyan kell, én szeretni foglak. Ez az egyetlen, amiben eddig tehetséges voltam. Úgy foglak majd szeretni, hogy megreped alattam a föld. Nem sanyargatlak többé, ígérem. És nem szitkozódom a foltjaidra, csíkjaidra, az aszimmetrikus és formátlan alakodra. Mindenki helyett elmondom majd reggelente, hogy gyönyörű vagy és értékes. Itt az ideje, hogy méltóképpen tiszteljelek, hiszen Otthont adsz a lelkemnek. Szóval úgy szeretlek majd, hogy lángba borul felettem az ég, kiszakadnak a fák, épületek omlanak szét, és nem marad senki, aki véleménye még egyszer a betonba tiporna. És akkor ez majd meggyógyít..."
0 megjegyzés:
Leave a Reply