Nem értem én a KRESZ-t!

Lassú víz partot mos - szokták mondani. Az iszapos, mocsaras de leginkább önsajnálatban dagonyázó hétköznapok lusta hullámzása továbbra is körbeöleli a létet kitöltő perceket, és ettől már a falnak megyek. Már gyerekként sem szerettem választani. Elmehetünk a strandra, vagy a parkba. A paradicsomos bolognai vagy a tejes gabona pehely? Egyszerre a kettőt úgysem lehet mert megfosat. ÉS pedig hát mindig itt vagyunk. Egyhelyben süllyedés kapaszkodók nélkül, amikor néha két emberi szárnycsapás alkalmatlan karokkal a levegő felé emel pár pillanat erejéig, én pedig gyűjtögetem az oxigént. Választanom kell. Színes és Szürke között. Vágyálmok és a Fenntartás között. A Munka és a Hivatás között. Barátok meg a Képzelet között. Bizonytalan a talaj, és bizonytalan vagyok rajta én is. Azt teszem amit mindig, hagyom hogy sodorjanak az események. Vészjósló tempóban ringasson afelé amit soha nem akartam csinálni. És alámteszik az utat, lesétálok rajta, a végén pedig ott vár a visszafordíthatatlanság. Tegnap láttam két kislányt várakozni a megállóban, és arra gondoltam vajon mennyi mindent megálmodhattak már. Tűzoltó leszek meg katona... aztán ha az anyukája azt mondja: Majd kinövöd fiam! - akkor tüntelőleg rázza a fejét, hogy nem. Ő kitart és beteljesül. A mesék is erre tanítanak. Mennyi mindent képes bevonzani az emberi agy. És még így is csak a tengés meg a lengés. A várni nem akarás és félelem a siettségtől. Aztán mire felébredek a tavaszi álomból már nincs kinek elmondani. Nem oldja meg senki. Elmaradtak az úton a barátok, és én sem keresem őket, így ők sem jelentkeznek. Nagyok az elvárások is, azt hiszem kár lenne tagadni. És olyan könnyen izolálom el azokat a magányos gondolatokat, amiknek hangot adni sem szeretek. Pedig néha kell. Mert zsákutcába szaladni párosan sem szeret az ember. Meg hát ki az a hülye aki ezt önként teszi? Én. Félelmetes az egyhangúság amibe készülök sétálni. Az egyik csöbörből a másik vödörbe, és lehetnék bizakodóbb... de talán nincsen rá szükség. Az Élet elvégzik a portalanítást körülöttem, amíg engem ellep a vakolat.

Szeretnék megint gyerek lenni, aki harcol azért ami megszületik benne. Érezni az illatát. Várni arra, hogy elég idős legyek beteljesíteni az álmokat. Most az vagyok, és talán nem megy. Talán csak nem érett még be. Karnyújtáson túl röpködnek az elektronok és az energiák amiket évek alatt vajúdtam. Azt mondják nem vész el csak átalakul... ha ez valóban így van, ez most a szmogfelhő, metropolisz, és a zsúfolt - piszoktól habzó sztráda.