Egy olyan embernek írom ma a blogot, akinek az elmúlt időszakban sűrűn belepislogok a mikroébredéseibe. Ha illik ha nem, néha megpiszkálgatom. Ügyelek fel ne ébredjen teljesen, csak annyira rugdosom álmában, hogy a másik oldalára forduljon és néhány rémálom között átbillenjen egy ladikon a következőbe. Azt mondta nekem pár napja, hogy "elbukott". Innen üzenem neki, hogy ez azt hiszem nem is lehetséges. Egy olyan játékban, ahol nincsenek győztesek, nincs final level, meg végnélküli boldogság csak a rizsa. Az a sok beszéd ami csordogál az agyunk dióformájú hurkáiban, villódzó receptorokkal meg sok sok energiával amit a nap 24 órájában használatban tartunk. Csak a tudatunk csapdája van, ami azt mondja képtelenség valamin változtatni, vagy ha meg is tesszük, hát kudarcot vallunk benne. Ha olvasná, azt mondanám neki, nem lehet megváltani a világot egy élet alatt sem. Nem lehet megmenteni magunkat a haláltól, meg a végtelen hosszú csalódástól, ami egy rövidke pislantás villámcsapásába fagy öregkorunkra. És még az is lehet, hogy tényleg az örökkévalóság lesz, amelyben ígérgetjük magunknak: holnaptól más lesz! Holnaptól majd igazán másképpen lesz! Aztán felkelünk és nem történik semmi. Ugyanúgy felkel a nap, telnek azok a nehéz léggyakorlat percek...és mi még mindig önmagunk vagyunk.
Nem baj, ha nem sikerül. És az sem baj, ha küzdés az egész lét, amiben gyümölcslevet préselünk kopott pálinkafőzőedényekbe, meg vajat köpülünk büdös boroshordóba. Mert a végén úgyis megszületik valami. Nem ám minden embernél. Olyanoknál nem, akik élik az unott tyúklépéseket, hosszú sztrádaszalag utakon. Elfolyva tömör színtelen csempéken, sajnálva hogy olyan fülsértően hangos a hallgatás. Hanem olyanoknál akikben mocorognak a születni vágyó elektronok, csapkodják és nyaldossák az ember egész belsejét. Ahol taxidermiákban preparált művek vagyunk csak a falon, ő ott is zsizseg és mozog. Olyanoknál akiknek úgy születnek a gondolatok, ahogy a mag bújik a földből, és úgy zuhan puhán az egyik habfelhőről a másikra, hogy közben nem felejt el a lába alá nézni. (És én láttam ám, hogy alánézel olyan dolgoknak, amit más már csak a szőnyeg alá seper.) Tudod milyen óriás a világegyetem? Bolygók, naprendszerek, tejutak, (ahogy te mondanád) ezek fürtjei lógnak a semmiben. És vagyunk benne mi, véletlen és apró tintafoltok egy kopott régi papíron...olyan sokat okoskodom, pedig én sem értem az életet. De azt tudom, hogy ebben a létezésben nincsenek vesztesek. Az egész univerzum 12 millió éve még egy borsószem nagyságú anyaghalmaz volt. Ha tudatánál van, talán azt gondolja most magáról: "Milyen pici vagyok!" És asszem nem egyszerű feladat elhinni magáról, hogy óriás. Pedig hát mi látjuk.
A taposómalmokban, ahol mindenki csak maga elé néz, de leginkább csak magában látja önmagát még ennél is nehezebb jó társaságot találni. Ezt nekem el se kell magyarázni. De ha arra teremtettek volna minket, hogy magányosak legyünk, akkor nyelv és karok nélkül születünk, simogató szavak meg ölelésektől üresen. (Let It Flow)
0 megjegyzés:
Leave a Reply