Elbaltázott genetika

Széthasadt öntudatom peremén heverek
Aggódom: miattam várnak az emberek
Kioltja fény-életét a villanykörte írisze,
Képzeletben beleharapok
Hogy csillapodjon a remeg-
És.
Még mindig nem múlik semmi el
Hányadék köpet a semmivel
Nincs már mit takarítani a kagylóról
Mész-színű mosdatlan gondolatokból.

Valami bagatell zavar el messzire
Van ott egy ocsmány pánikgomb.
Rajta vadorzó lepke szárny hever
Figyeli mikor elmosolyodom.

Aztán megint a hirtelen zuhanás
Savas kétség telíti a gyomrom
Két kotta között csak üres hang vagyok
Míg a karmester leinti az altom.

Fogdmárbe!Fogdmárbe!Fogdmárbe!
Kösd a hajad csuriba!
Szaladj a budiba
Ott sírjál.
Nem zavar, hogy itt más enne?
Életképes ganajtúró módjára lenne?
Minek ez a hiszti? Hiszi a piszi
Hogy neked valami mindig fáj...

Vizenyőssé válik minden sejtem
És sejtem, hogy nem rejtem
Túl jól nagykabát alá
Fogadkozom, hogy legközelebb
Úgy leszek ügyesebb
Hogy nem zavar majd senkit, aggódom

Megint miattam várnak az emberek.
Dühösen lepisszegnek a karmesterek,
Csak várom, hogy múljon a remeg-
És
nem múlik semmi se.