Mintha késsel - a legélesebbel - hasítanák föl a mellkasom. Kifordulnak a belszervek, minden szépen leáll... már csak a szívem pumpál. Pedig kértem őt, hogy hagyja abba. Na nem a sebészt... a szívem. A sebésznek nem beszélek róla, hogy fáj. Mivel hogy önként fekszem alá. Ha valahol érzi is műtét közben, hogy gáz van, hát elhessegeti a gondolatot. Jobban érdekli, hogy milyen leszek referenciának.
Félig kábultan fekszem a jéghideg műtőasztalon, de a fájdalomtól könnyes szemmel is látom az arcán mire gondol. Néha ő is rám néz, és biztatóan mosolyog.
-Műthetnélek egész este.
-Műthetnél... - válaszolok halkan.
-Persze, csak ha úgy érzed. Úgy érzed?
-Úgy - lehelem megint, mert fáj a szívem. A két tenyere közé veszi, masszírozza. De nekem mégis olyan mintha agyon nyomná, ráncigálná.
Valahol szeretném, ha vége lenne mielőtt felkel a nap. De akkor el kell engednie. Össze kell varrnia egy szakképzett másiknak. Haza kell mennem inni egy jegeskávét, elszívni egy cigit, hogy a motor újraindulhasson. Miért feküdtem ide?
0 megjegyzés:
Leave a Reply