psszenést se!

Ha zajosan zúg a csend, álmomból felver.
Szokatlan szökkenéssel szökik talpam alá,
Mikor lassú vermem éjjele keservvel eltel
Merengve megpihen emlékeimben a halál.

(Rám)
Haragos szüntelen szünettel emlékszik még,
Milyen monoton, morcos, képtelen és falánk!
Levegőben kalimpál, hajt az ég felé,
S mégis örökké hangtalan untig hull alánk.

Hiába beszél, csattog tükréről kedvesen.
Tavaszi nyárfalevél szűri meg fényét a tájon.
Elterül puhán egy hulladéktelepen,
Többé már senkit se csókol szájon. 

Aztán lassan megszűnik létezni végtelen,
Nem írja már soha, ha valami nagyon fáj.
Hamis mosolyránca pihenni képtelen.
Vicsorogni ezután sem lesz akadály.