Csiki-csuki

 Sok mindent elgyászolok ezen a karácsonyon. 

Azon gondolkodom, hogy vajon hány gyermek nő fel úgy, hogy csapkodják az ajtót egymásra a szülei. Mindenfélét kiabálnak rá, mögötte, előtte. Hány gyerek elől bujkálnak fojtott hangon, játsszák meg a józanságot, állítják középre, hogy "válassz"?

Amikor tiznnyolc éves leszek, elvisznek pszichológushoz. Nem csinálja túl jól az öregasszony, de kapok némi figyelmet és ez helyretesz egy időre. Eleinte nem akar elvállalni. Apa visz és ő beszél vele. Sokáig titkolja, hogy miért. Az a tévképzete a következő tizenöt évre, hogy a nő magas EQ-m miatt nem vállal. (erről korábban már írtam) Nem értem az összefüggést és nyilvánvaló szülői túlkapás a gondolat. De ma este megint eszembe jut: vajon miért nem akart az elején vállalni? Apa úgy beszélte rá, hogy hadd járjak. (Mindig könnyebb volt neki másokról gondoskodni, mint magáról.) Aztán az is eszembe jut, hogy ugyanez a nő azt mondja: majom szeretettel szeretjük egymást. Szinte már túlszeretjük a másikat ebben a családban. Vagy apával? Nem tudom. Ezt azelőtt állapítja meg, hogy egy szót is váltana velem. Azelőtt jelenti ki, hogy nem vállal, hogy komolyabban elbeszélgetnénk. Nem lehetséges, hogy... a szülőm és közöttem lévő szoros kapocs miatt nyitott ajtót? Hogy olyan családi dinamikát látott, ami hatáskörén kívül esett? Vagy egyszerűen csak nem volt már ideje, kedve, ereje. Gyakran terelte a szót halott férjére, akit két évvel üléseink előtt vesztett el, én meg azon kaptam magam, hogy nyugtatgatom, nem lesz semmi baj. Akkor még nem is sejtettem, hogy nyolc alkalom milyen kevés akármihez. Hogy legnagyobb problémáimra nem igen lesz orvosság. Hogy a szeretetünk csak szülők és gyerekek között húzódnak és annak egymásba kapaszkodása is részben azért ilyen erős, mert nem bírok együtt élni a tudattal, hogy ők ketten együtt boldogtalanok. 

Ültünk a kocsiban, anya épp a vonathoz vitt. Kétségbeesetten kérdeztem: de azért szeretitek egymást? Mire felháborodással válaszolt, "hát persze! Persze, hogy szeretjük egymást, ne beszélj hülyeségeket." Nem igazán hittem el, de mégis megnyugtatott. Néha jó, ha azt mondják, amit hallani akar az ember. Mikor már szétfeszít a bizonytalanság, a feloldhatatlanság súlya. Pár héttel később - most karácsonykor - a hidegben dideregve hallgatom őket, ahogy vállalhatatlan dolgokat üvöltenek egymásra. Apa egyre idegesebb, attól félek megáll a szíve - anya pedig szítja. Azt hiszi van valakije, apa pedig már nem bírja a torzítást. A képzelgést, a mártírkodást és az örökös vita generálását. El kéne válniuk - erre gondolok. Úgy jönnek be, mint akik ezt is beszélik meg végül, hogy el kéne válniuk. Nem először merül fel, de most ott vagyok a porhüvelyben és a súlyos gyász füstje lengi körbe őket. Legalábbis apát. Anya kizár, lerak, oda se néz. 

Megpróbálok vigaszt találni a nővéremnél, aki kizár, lerak és oda se néz. "Mi közünk nekünk ehhez?" - kérdezi hűvösen. "Akkor se tudsz beleszólni, változtatni, ha megfeszülsz. Ez az ő dolguk."

Ez meg az én gyászom - gondolom. De végül csak annyit mondok, menjen. Pihenjen le, biztos fáradt. És egy kis gondolkodás nélkül, mintha az esti filmet beszéltük volna meg, elindul a háló felé. Látja, hogy szenvedek és mivel nem reagál rá semmilyen módon - még csak meg sem próbál érzelmileg kapcsolódni - arra gondolok, hogy talán magának is ezt mondja, ha én vagyok terítéken akkor is: "Mi közöm nekem ehhez?" Ilyenkor magamban még folytatom a párbeszédet, hogy hát persze...semmi. Végülis csak egy család vagyunk. Gondjaink a sajátunk, magánügyünk és mindenki oldja meg úgy, ahogy akarja. Sejtettem, hogy párkapcsolati gondokkal a nővéremhez nem fordulhatok. Életem legfájdalmasabb szakítására annyit mondott: Eddig is magadat tartottad el, magad intéztél mindent. Mintha minden szívfájdalom gyógyítható lenne a függetlenség gondolatával annak, aki retteg hogy egyedül marad. 

Szóval nem megy ez jól nekünk. Jó sokára, de rájövök, hogy viszonylag kicsi, de diszfunkcionális család vagyunk, amiben most a legkisebb hallgatja, hogy veszekszünk előtte. Ilyenkor kiszalad egy bazdmeg és kurva élet. Csikorog a fogam. A főellenség mindig anya. Irracionális viselkedése, a balhé amiket generál, a paranoiái, a sírógörcsök, amikben szörnyű dolgokat vág a fejünkhöz. Például, hogy nem szeretjük, azt kívánjuk, hogy bárcsak meghalna. Sokáig szenvedtem ettől, mert hosszú órákon át - régebben napokon át - nem segített semmi megbékíteni. Csöndben hagyta, hogy könyörögjek. Most már értem őt, hogy szó szerint betegségévé válok, amiben szenved. Még tegnap én magam is egy ugyanilyen roham után kapaszkodtam a nyakába zokogva, hogy ne haragudjanak rám, nem tehetek róla. Nem tehetek róla, csak jön és elsodor. 

Talán épp ezért - vagy csak mert megfulladok az elárasztottságban minden oldalról - már apát sem látom egy szentnek. Bár nincs könnyű dolga belátom - és akkor még finoman fogalmaztam. De felnőve arra is rájöttem, hogy kettőn áll a vásár. És nem tetszik, hogy méricskéljük a bűnöket, mert a végén ha egyik kupica túlcsordul, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a másikba is csurrant-cseppent azért. Borzasztó boldogtalanná tesz, hogy nem tudunk működni, mint egy család. Egyre kevésbé tudunk egymásba kapaszkodni. Egy egyszerű program megszervezése is örökös vita, végeláthatatlan gonosz szurkálódás. A testvérem a lányának vigaszt nyújt bármikor, de ugyanezt a képességét már képtelen használni velünk szemben. Pedig anyává válni azt hiszem sok mindenben változást jelent. Legalábbis nyit egy harmadik szemet homlokközépen. Bíztam benne, hogy talán úgy csitítja majd a fájdalmat, ahogy a kicsi tanítja neki. De rájöttem, hogy azok az évek alatt kialakult dinamikák már nem fognak változni akkor sem, ha száz gyermeket szül és száznak öleli át a baját. 

Én nem tanultam meg kivonódni. Bár örülnék neki, ha mások néha kicsit jobban bevonódnának. Azt a fajta eltávolodást láttam rajta, amit sokszor látok tükröződni mások arcán. A felelősség előli menekvést. Legalábbis annak a felelősségnek a hárítását, ami a szomorúság kiváltásáért felelős. Pedig sokszor nem is ez a feltételezés. Létezik a minden embertársunkért vállalt felelősség, hogy nem hagyjuk ott a szobában ha sír. Néha akkor sem, ha üvöltve lökdösődik és karmol. Néha a leginkább rettegő kóbor állatok marnak a legnagyobbat és reszketnek tovább félve akkor is, ha a rájuk találó kisétál a helyzetből. Na persze, nem szabad elvárnom, hogy erre bárki képes legyen. Azt tudom, hogy én képes vagyok rá és még soha nem hagytam síró embert magára. (Ha csak ő nem kérte.)

Elgyászoltam megint a testvérem leválását a fájdalmamról. Elgyászoltam a szüleimet, akiknek boldogtalanságban nem lehetek a férje és felesége mert önmagam őrületével játszok. Elgyászoltam az örökségem is, ami meggátol abban, hogy családom legyen és barátaim. Mindent látok kívülről és tudom hogy néz ez ki. Látom magamat is tehetetlenségemben. A szüleimnek saját fájdalmukkal kell megküzdeniük ma. A testvéremnek a saját családjával kell foglalkoznia. 

Senki házasságát nem tudtam megmenteni. Ezáltal saját magamat se tudtam megmenteni. A csomag meg csak görög tovább lefelé. Pattog, mint egy sáros labda, amit senki nem akar sokáig a kezében tartani. Nekem már csak azt kell megtanulni, hogy ne piszkoljak be vele olyanokat, akiket szeretek.