Egyre nehezebb ébren maradnom

 Egyre nehezebb ébren maradnom. Egyre nehezebb az ágyból kisegítenem az élni akarást. 

Mindig egy szemhunyásra van a legnagyobb feladat; tovább menni, ahová már nem is akarok.

Kérni segítséget oda, ahol nem segít semmi.

De voltam már itt, tudom hogy nem igaz. Az örvény alján egy tézis vár, amit ha elhiszek, összekucorodva rámnehezedik ez a fekete súlyos nyomás, mint a Mariana-árok mélyén a biztos fulladás. 

Itt hűvös van és sötét. Idelenn süket vagyok, kihalt országok hullámzó iszapja leng körül. Reszket a lelkem, mert ha mindennap sírok, kimosom a száraz árkot a Duna parton és nem lesz rakpart, ami feltartson, nem lesz pillér ami elbírja hasztalan testem.

Miközben gyerekek kacarászva körbefutnak a halálra gondolok. Már nem is látom őket, életük kezdetén, mandulányi lehetőségük vadburjánzó erdők sokasága. Már a nyomott hűvös sötétségben vagyok. Kimegyek sírni, de nem szabad ezt sem. Nem ijeszthetek meg senkit. Apa utánam jön és megpróbál pillanatot találni a káoszban, nem hibáztatom, hogy nem sikerül. 

Próbálok neki szólni lentről. Apa! Segíts kérlek, fogd meg a kezem. Eléred? Az aprócska elhaló lélekhang nem jut fel a felszínre. Azt mondja, ne legyek szomorú. Nem vagyok egyedül, ők mindig itt vannak nekem. 

Apa! Anya! Itt vagyok a mélyben! És fázom...és egyre nehezebb ébren maradnom...

De nem hallanak. Amikor rájövök, hogy senki sem hall, nem erőlködöm többé, hogy tartsam a rámnehezedő víztömeget a mélyben. Mamára gondolok, aki rögtön papa temetése után megkérdezte tőlem, mennyi volt a temetés. Egész életében egyetlen egyszer megpróbálta kiszámolni a közelgő halála költségét, hogy azt ne nekünk kelljen kifizetni. 

Nekem is van egy borítékom mama. Valamit mégiscsak tanítottál nekem.