Most már hosszú évek óta - igazából mióta a beléptem az igazán felnőttek korosztályába - gondolkozom azon, mi a baj az ízlésemmel. A barátnőimmel sokat hülyéskedünk azon, hogy a kisfiús pasik jönnek be, meg azok, akik helyesek, de nem ultra férfiasak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is igaz. Szeretem a borostát is, meg azt is ha férfiasak. Melyik állítás az igaz? Az tetszik, ha fiatal egy srác vagy az taszít, ha idős?
Kicsit mind a kettő, de leginkább az utóbbi. Leggyakrabban a huszas éveiben járó kölykökre gondolok úgy, mint a huszas éveim szomorú hiányára. A gimiben és az egyetemen nem sok romantika jutott, és kamasz elmém valahol megrekedt a disney hercegek iránti vágyódásban. A megrajzolt arcélük és barátságos tekintetük olyan archetípus volt, amit mindenféle erotikus sóvárgás nélkül is el lehetett képzelni a daydreamben. A szex szinte nem is kellett, hogy ennek része legyen. És nem is tudom kijelölni a napot, amikor nem töltött el szégyennel annak gondolata.
Végül aztán soha nem is estem át a normálisnak gondolt késő kamasz években olyan tapasztalásokon, mint a többiek. Arra gondoltam talán azért, mert a fiúknak nem kellettem. Csak nem ilyen lány kellett nekik, mint én. Felnőttként is sokadik opciót láttam a testemben. Vagy legalábbis olyasmit, amit akkor választanak, ha minden más opció már nem opció. Furcsa, kicsavart helyzetekben találtam magam, ahol élveznem kellett volna, hogy valaki szamarat tart az ágyában a ló helyett, én pedig becsülettel "i-á"zok, mikor kéri. De csak addig, amíg meg nem találja a lovat.
A "Precious - a boldogság ára" című filmben, a főszereplő - kórosan elhízott lányt az apja megerőszakolja. (Meg teherbe is ejti, de ez most mindegy.) A lényeg, hogy húsz voltam, mikor ezt a jelenetet láttam és arra gondoltam, egészen olyan ez az egész, mint amikor fogyatékossággal élőket erőszakolnak meg, mert azok úgy sem tudnak szólni érte. Vagyis olyan, mintha állatokkal erőszakoskodnának, mert ők nem tudják elmagyarázni mi történik velük. Talán mivel az agyuk is csökevényesebb, kevésbé fejlett...nekik mindegy is. Nyomorúságos, értelmetlen életük holnap folytatódik és majd a kérődzéssel lesznek elfoglalva, nem pedig azzal, hogy valami olyasmit tettek velük pár percig, amit nem akartak. Akkor a húsz éves elhízott testemmel így gondoltam magamra. Megrázott, hogy a Precious nevű lányt senki - még a saját apja és anyja sem veszi emberszámba: mert kövér. Lehet akkor is megverik, ha vékony. De ő történetesen kövér és történetesen úgy tekintenek rá százhúsz percen át, mint akinek nincsenek érzései, amiket meg lehet bántani. A dohányfüstös férfihang, és az övcsattal való babrálás vészjósló zaja, már akkor arra késztetett, hogy összeszorítsam a combomat. Emlékszem arra gondoltam: ha egy bácsi így közeledne, én megrúgnám.
Pedig már nem voltam abban a "bácsizós" korban. Sőt, az egyetemi tanáraimat volt, hogy letegeztem. De ha egyikük zh írás közben megfogta a vállamat, szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Ellenben azonnal beleszerettem az első fiúba, aki kölyök volt még a kölykök között is. Nem lehetett komolyan venni, egy szava sem volt, amit őszintén úgy is gondolt. Dús haja, csibész tekintete volt és azonnal macska-egér játékot kezdett velem. Később erre a pszichológusom azt mondja: egy gyerekkel randizol, miért várod, hogy felnőttként viselkedjen? De mit tegyek, ha ő tetszik?
Noha itt még oké, hisz ez a saját korosztályom. De az egyetem után érthetetlen a megrekedés. Miért nem megyek tovább? Legalább egy harmincas, vagy negyvenes tetszene meg. Van barátnőm, aki közel ötvenéves férfival jár és büszkén sétálgat vele kézenfogva a városban. Titokban undorodom a látványuktól. A férfi kopasz és kicsit pocakos. A tekintete barátságos, de ha arra gondolok, hogy hozzámbújik, olyan mintha egy nagyapa erőszakoskodna velem. Miért gondolok rögtön az erőszakra? Semmi meghittség nincs az ábrándban. Ülünk az étteremben, mellettem a kellőképpen fiatal barátom, szemben pedig ez a furcsa pár, akik egy másik kor dimenziójában vannak. Figyelem a férfit - kicsit vonzó azért, ezt meg is állapítom. De csak mert kedves. Véletlenül leeszi magát és zavartan szabadkozik, a barátnője segít neki letörölni a pólójáról a bolognai foltot. Jaj ne... mint az idősek otthonában, a papa már nem tudja megrágni rendesen az ételt. Elszégyellem magam, mert a férfi csak negyvenhat. Ez egy teljesen okés kor, én nem vagyok okés. Velem van valami baj. És hipp-hopp olyan korba lépek, ahol már nem lesz kifogásom, hogy miért kergetem ugyanazt a korosztályt, akire a gimi végén vágytam.
Múlt héten az érsebészeten voltam. Kopaszodó, elhízott nagybetűs Bácsi ült a székben. Kis forgótányéros volt, alig fért el rajta. Olyan volt, mint egy mesefigura, semmiképp sem félelemkeltő. Rögtön idióta viccekkel fárasztott, amiben az asszisztens is fáradhatatlanul részt vett. Leültem a székbe, felírták a panaszokat. Kérte, hogy vetkőzzek le bugyira. Nem alsóneműre. Bugyira. Biccentettem, és nekivetkőztem, ahogy kérte, amíg azzal viccelődött, hogy most el kell viselnem, hogy megbámul. Vagyis "megvizsgál" - helyesbítek magamban. A vizsgálat megtörtént, felfeküdtem az ágyra és hirtelen nem emlékeztem mit beszéltünk, amíg a falnál álltam a bugyimban. Arra gondoltam, remélem nem fogja a combom is megfogni. Csak a vádlim. Vagy a bokám... Dehát ő az orvos. Megvizsgál. Ezt most hagynom kell, aztán mehetek. Megkérdezte híztam-e mióta letettem a cigit. IÁ. Igen. Aztán finoman simogatni kezdte a talpamat, mikor fel kellett feszíteni a lábfejemet. Fájnak az ereim? IÁ. Néha. Üljön fel. Magas a vérnyomása? IÁ. Nem. Azért mérjük csak meg. Százötvenöt. Csak nem én izgatom fel ennyire? Szeretném felvenni a nadrágomat, mert még bugyiban ülök az asztalon, de nem merek szólni semmit, mert fújódik a vérnyomásmérő a karomon. Kifelé menet megköszönöm mosolyogva, hogy ilyen közvetlenek, ez szuper jól esik! Így nem is volt olyan rossz ez a vizsgálat. A bácsi már nem akar tovább velem foglalkozni, de ő is mosolyogva biccent udvariasan. A liftben kicsit émelygek.
Ma, az éjszaka közepén megriadok egy álomból. A régi gyerekorvosomnál vagyok a gyerek testemben. A doktor bácsi megnyugtat, hogy nincs semmi baj, csak megvizsgál. Az asszisztense veri a billentyűzetet, anyu egy kopott fehér fiókos szekrény mellett áll, amire micimackós matricákat ragasztott valaki. Az orvos a derekamnál fogva közelebbhúz magához. Innen látom a vastagszálú bajszát, meg a pórusos orrát. Kedves velem, úgyhogy mosolyogok, de csak bátortalanul, mert anya messze van. Jó, hogy bejött, de állhatna közelebb. Az orvos az állam mögé tapint, majd a fülem mögé, megnyomkodja a bőrt finoman. Egy fém nyelű kanállal lenyomja a nyelvem, azt mondja "Áá"! Én pedig nagyra tátom a számat, meg is dicsér, milyen ügyes kislány vagyok. Gyengéden a hajamat simogatja közben. Húzd fel a pólódat - felhúzom. Nagy levegő - sóhajtok. A sztetoszkóp hideg tappancsa a mellkasomra és a hátamra simul, a hüvelykujjával a lapockámat simogatja. Mind két kezével a hónaljamat is megnyomkodja, két hüvelykujját megtámasztja a mellkasomon. Akkora tenyere van, átérné a testem. Aztán még közelebb húz, és kérdés - kommentár nélkül benyúl a bugyimba. Nem erőlteti be vaskos ujjait sehová, csak letapogat. Aztán mikor vége arcom két felére lassan puszit ad. Minden rendben - mondja. Csak egy kis nátha. Álmomban oldalra nézek az asszisztensre, biztos vagyok benne, hogy látta. De most csak a számítógépen babrál, receptet ír. Felébredek és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Ez nem álom volt, hanem emlék. Egészen addig megtörtént, amíg kamaszodni nem kezdtem. Arra is emlékszem, hogy akkor rántotta ki utoljára a kezét a bugyimból, mikor a pubertáskori szőrzetet megérezte. Ez az ember még praktizál. És én a mai napig nem tudom, hogy rendben volt-e ez így vagy sem. Hiszen a doktor bácsi csak megvizsgált és valójában erőszakot nem követett el.
Felültem az ágyban és fontos felismerést tettem az álom után. A szégyenben fuldokló kövérek, a fogyatékkal élők és az állatok mellett van még egy csoport, amelyik nem tud szólni, ha nem érti mi történik vele: a gyerekek.
0 megjegyzés:
Leave a Reply