...

Gondterhelten ült előttem és ugyanazt szajkózta, amit mindig. "Csak harminchárom éves volt! És agyvérzés! Olyan szörnyű...!"

Csak nekem tűnik úgy, hogy ha valaki meghal, mindenki azt mondja, jaj! Csak ennyi meg ennyi éves volt...MÉG CSAK! Aztán ha mondjuk kilencvenéves a szerencsétlen kisöreg bólogatnak nagy egyetértésben, hogy milyen szép kort élt meg. "Szép kor." 

Mindenkinek letelik egyszer... - feleltem, és szerettem volna, ha nyugtató, támogató a hangom. De elcsépeltnek és enerváltnak tűnt. Hiába vágtam le magam a világról, így sem sikerült energiát gyűjtenem. 

- Na de hogy...?!

- Zsuzsi, most ment el az életedből egy óra azzal, hogy olyan dologtól félsz, ami még be sem következett! Engedd már el!

Túl élesen, türelmetlenül szóltam rá. Pedig hát nem tehet róla. Lecsökkent mínuszba ami az elmémben maradt, és halkan sípolt odabent a vészjelző. Nem törődtem vele, csak bocsánatot kértem, mert láttam az arcán, hogy megszeppent.

Hazafelé a pultnál vártam a kávémra és úgy éreztem kiül az arcomra minden gondolatom, de valójában mosolyogtam. 

- Múltkor veled jöttem a 24-esen és nem köszöntél vissza.

- Ne haragudj.

Ez lebaszásnak tűnt ma egy lánytól, akinek a nevére sem emlékszem. Megkérdeztem ő is arrafelé lakik-e. Ezzel kiengesztelődött. 

Otthon megálltam a mosdó felett, hogy hányjak. Nem jött semmi. Aztán rájöttem, hogy azért, mert nem ettem ma semmit. Találtam egy kiflit a szekrényben, sok napos volt, és rágós. Lenyomtam a műteával, amit elfelejtettem visszatenni a hűtőbe este, úgyhogy húgymeleg maradt. Már nem maradt időm az émelygéssel foglalkozni. Kibeleztem a postaládát, és átszaladtam a lakáspénzzel a szomszédba. 

- Ülj csak le! Ülj oda! Szörnyű! Minden szörnyű! Nem lehet megmenteni...és az a fickó...! Az valami borzalom...negyven éve iszik. 

Nem néztem az órára amíg bólogattam és udvariasan válaszoltam a témára. Nincs pocsékolható időm. Időm sincs, csak úgy telik... ha nem itt lennék, akkor sem lennék sehol. Lebegnék két valóság között a valótlanságomban. 

- Megint nem sikerült felváltani? - a hangja bosszús volt, és átkokat szórt vele. 

- Ne haragudj.

Mosolyogtam és elpattintottam az ízületeket az ujjamban. Odakint eleredt az eső. A gumi-kifli elég volt annyira, hogy elindítson a maradék háromszáz méterre. Összehúztam a pulcsit a mellkasomon, és tettem egy kitérőt, hogy felfrissítsen a zápor. 

- Már bocs, de amit tegnap itt hagytál az borzalom! Mi van, nektek ezt nem tanítják?!

"Ne haragudj..." - ezt már csak gondoltam, nem maradt erőm újra kimondani ma. Nem maradt erőm semmire. Leraktam a telefont, és repülőre állítottam. Túl korán feküdtem le, hogy elmeneküljek mindenki elől. Még világos volt. Sajnos magam elől már nem tudok túl korán lefeküdni. Újra és újra felriadtam. Egyszer sírva, kiabálva, másszor könyörögve, kapálózva. És reggel el kellett indulni megint, és soha nincs vége. Hagytam tíz percet az ágyban kucorogva, hogy beszélgessek magammal. 

- Megint cserben hagytál.

- Ne haragudj!