1. Ma reggel a buszon megláttam egy madár alakút nejlonzacskót. Ahogy a szél legyezte a szárnyát, azt hittem az utolsókat rúgja. Majd ebéd előtt az utcán átsétálva láttam a halott galambot is, amiről azt hittem egy kupac szemét. Gondolatban még odébb is piszkáltam cipőm orrával, amíg rá nem jöttem mi is az valójában. Milyen fura, hogy a halott dolgokat élőnek látom, de az élőket igazából már halottnak. És úgy istenigazából ebben a történetben minden halott volt.
2. Szia drága Anya! És Drága Apa! Itt vagyok a semmi közepén. Nem látok semmit, nem hallok semmit, és nem tudok megszólalni, már mozogni sem. Hullanak a könnyeim, és borzasztóan sajnálom, hogy cserben hagytalak Titeket. Ilyet csak akkor teszek, ha fáj a szívem. Minél jobban fáj, annál messzebbre szoktam menni. Aztán egyszer csak annyira megfájdult, hogy kifutottam a semmibe. Ez lehetett az édes, sós illatú végtelen. Meleg volt, tűzött reggelente a nap. Kértem egy szál cigit, és rágyújtottam. Nem fogok rászokni - mondtam a lánynak. Az esti hűvös szellő jót tett a megégett bőrömnek. Tisztán látszottak a csillagok. Megfogadtam, hogy ezt nem felejtem el. A víz egészen a lábunkig hullámzott, és elképesztően hatalmas volt a Hold. Már nem sokáig lógázhatjuk a lábunkat, reggel korán kell felkelni. Késni pedig nem lehet. Féltem egyedül a parton, de a társaság is teher volt most, mert küzdöttem a pityergéssel. Olyan gyönyörű volt, és én nem érdemeltem meg ezt a fájdalmas szépséget. Mert csak úgy élhettem át, hogy valaki összetöri a szívem. Felpakolok egy pár holmit, és faképnél hagylak Titeket. Erre nincs mentség, nincs jó szó. Ha tudom, hogy évekkel később is kísért majd ez a bűntudat, talán másképp döntöttem volna. A lecke valahol előre fel volt írva, nem tudhattam, hogy ilyen kemény némelyik házi feladat. De akkor este az a szépség keserű szájízzel elfacsarta a szívemet. Vajon viszontgondoltak Rám így a Csillagok?
3. Mi történik ha elengedem a kezeket?
Kétféle elengedés van. Az egyik után melankolikus beletörődéssel fogadom el, hogy többé nem lehet... talán vissza is megyek párszor, és ha engedi újra ráfogok, hogy elengedhessem. Hiánya forgolódós, kitapogatom magam mellett a helyet. Bevésődik lassú, hosszú munkával a zsigereimbe. És valahogy mégis könnyebben szertefoszlik, mint a füst. Parazsából startra készen áll, hogy lobbanjon egy új tűz. Kiszámíthatatlan mikor, mire hogyan reagálok.
A veszélyesebb amibe eddig botladoztam, amikor jön a pánik. A fuldoklás, amivel mikor viccelnek fellobban a gyilkos harag és düh. Ami nem poén tárgya. Amiről bizonyára javarészt senki sem tud. Ez belül elszorít mindent a tüdőben, torokban. Hagyja hogy az egész test lüktessen, robbanásra készen álljon és csak sajog. Igazából már nem is kell. De akárhányszor visszarebben egy kép, nosztalgikus langyossággal süppedek el benne.
Melyik a szerelem?
0 megjegyzés:
Leave a Reply