...elfogytak a puzzle-ok. De a képet nem sikerült kirakni. Nem rég meghalt valaki itt a szomszédban. Nem szó szerint ebben a tömbben lakott. Igazándiból nem tudom hol lakott. Nem is találkoztunk soha. De én tudom, hogy már nincs itt. Őt nem próbáltam volna lebeszélni, mert tudta amit más nem... és nem bírta el a szárnya. Pedig állítólag messze vitte. Csak nem jutott vele sehova. És a "sehova" alatt nem azt értem, hogy valahova itt a konvencionális, látható világon belül. Ahol rangra emelték és mindenféle titulusokat adtak neki, ahogy az a kiváló emberekkel, és a mély mocsárban fetrengőkkel történik. A "sehova" alatt azt az állomást értem, ami egy ismeretlen síkon, levegőben lebeg és megfulladsz tőle. Elhiteti veled, hogy sehonnan indultál, és sehová tartasz. De leginkább azt, hogy jelenleg sehol sem jársz ahhoz képest, ahol a többi ember van. És amit eddig tettél, csupán a bűnös könnyed létezés, megfeszített akarások nélkül. Ez borzasztó kevesen értik. A pillanatban mikor ettől szabadulni nem lehet, nem kértem volna őt, hogy maradjon e világon. Hiszen ez rosszabb mint meghalni.
Ha az emberek elunják az elmebajt, egyszerűen kikerülnek, vagy nem szólnak hozzám. Nem keresik a miérteket. Vagyis egyértelműen van egy válasz a fejükben arra, mi miért történik. De egy másodperc villanása után már elvonja figyelmüket az élet. Ez pedig semmiképp sem olyan érdekes, ami lekötné és foglalkoztatná őket. Ez a tapasztalatom. A pillanatokban létezés pedig döntések sorozata. Arról dönteni, hogy tovább kapcsol-e az agyam, vagy még foglalkozom-e kicsit ugyan azzal a dologgal, mint ami éppen hang formájában gilisztaformájú receptoraimat nyaldossa. Nem. Inkább megyek tovább. Most egy másik emberre, másik dologra figyelek. Így akad meg a levegőben a hangom mindahányszor amikor félig fejezek be egy mondatot. Egy ideje ugyanis nem hallja senki. Aki hallja nem érti. Aki értené... nos meghalt. Nem rég. Pár napja. És nem ismertük egymást, de bárcsak visszajönne még beszélgetni. Elnyomta őt is a Világ, ami nem hallgat, csak beszél és beszél folyton. Várja - mert ez így természetes - hogy meghallgassuk, figyeljünk rá. Fáradtan sóhajt, amikor véletlenül te is bátorságot veszel magadon. Behemót, csörtető, igénytelen trampli módjára tapos el a zsúfolt nagyvárosi utakon. Beléd köt, meglök a mozgólépcsőn, kiabál a kassza mögött, eléd furakodik a buszon, csúfolódik az utcán, úgy hazudik, hogy közben minden kiül az arcára. Azt mondja például, hogy szép vagy. Vagy nem mondd semmit, hogy ne kelljen hazudnia. És az még rosszabb, mert ha kegyesen nem őszinte, az legalább egy emberi dolog.
